Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1918 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (1) afro-amerikaiak (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (3) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) Azerbajdzsán (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) bevándorló (1) bevándorlók (6) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (4) civil törvény (1) Dánia (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokrácia (6) diákmozgalmak (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) ellenzék (2) El Salvador (1) emberi jogok (6) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) feketék (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) forradalom (1) Franciaország (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) gondolatrendőrség (1) gyűlöletbűncselekmények (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) hazafiság (1) házasság (1) Haza és Haladás (1) holokauszt (2) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (3) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális állam (2) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) iszlám (1) Iszlám (5) Jászi Oszkár (2) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (1) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) Köln (1) konzervatív (1) kormány (1) környezetvédelem (1) közöny (1) Libanon (1) liberális (3) liberális demokrácia (2) liberalizmus (5) Litván György (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) mecset (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) migráció (1) migránsok (1) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) MSZP (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nacionalizmus (1) Nagy-Britannia (1) narkógettó (1) nemi erőszak (1) neoliberalizmus (1) népszavazás (2) NER (1) no-go zónák (1) Nolimpia (1) oktatás (1) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (7) Oroszország (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Párizs (1) patkányok (1) PISA (1) plakátkampány (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) Prohászka Ottokár (1) Putyin (1) rasszizmus (3) reformkor (1) rezsiszilárd (1) roma (1) Róma (1) Romero (1) sajtószabadság (1) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (1) Szalay László (1) szárazság (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szólásszabadság (2) Tádzsikisztán (1) tengerszint emelkedése (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) Tormay Cécile (2) történelmi alkotmány (1) Trump (1) Tübingen (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) vallásszabadság (1) Videla (1) vihar (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (2) Címkefelhő

Politikai korrektség: mozgalom vagy fantomellenség?

2017.03.05. 11:12 Pendulumblog

conformity-ash-sivils.jpgValóban a PC-gondolatrendőrség a szólásszabadságot fenyegető legnagyobb veszély korunkban? Nem egészen.

A politikai korrektség fogalma egyre gyakrabban jelenik meg a magyar politikai közbeszédben. Orbán Viktor miniszterelnök 2016. november 30-án kijelentette, hogy "véget ért a politikai korrektség szellemi elnyomása." 2017. február 10-ki évértékelőjében pedig arról beszélt, hogy politikai korrektség a nyitott társadalmak gondolatrendőrsége. Németh "Rezsibiztos" Szilárd emlékezetes 2017. január 10-ki beszédében azt hangoztatta, hogy „a Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a globális nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok fölött." Nem csak a rendszer főideológusaira jellemző azonban a politikai korrektség bírálata, különféle megmondóemberek magától értetődő közhelyként állítják, hogy a liberalizmus napjainkra "elfajzott", és kifejlesztette a maga "szélsőséges narratíváit" (Puzsér), és a politikai korrektség nevében gondolatrendőrséget gyakorol a szabad véleménynyilvánítás elfojtására.

Nos, emberi jogi szervezeteknél folytatott több mint tizenhárom éves munkám során egyszer sem tapasztaltam azt, hogy bármely jogvédő a politikai korrektség nevében követelte volna bizonyos vélemények betiltását. Sőt, korábbi szervezetem - a kormánypárti szónoklatokban a politikai korrektség gondolatrendőrségével azonosított TASZ - a szólásszabadságnak azt a sokak által szélsőségesnek tartott álláspontját képviseli, amely kizárólag az egyértelmű és közvetlen veszélyt (clear and present danger) jelentő vélemények büntetőjogi korlátozását tartja megengedhetőnek. Én magam annak idején cikket írtam a holokauszt tagadás általános tiltása ellen - pedig annál politikailag inkorrektebbet nehéz elképzelni. Arról már ne is beszéljünk, hogy 2009-ben maga Orbán Viktor fordult hozzánk, hogy védjük meg a szólásszabadsághoz fűződő jogát, amikor az akkori hatalom jó hírnév megsértéséért beperelte. Nem állítom, hogy soha nem találkoztam türelmetlenséggel és kirekesztéssel a liberális jogvédők között. Személy szerint ki nem állhatom a belterjes rövidítésekben és emberi jogi zsargonban való kommunikációt, és azt gondolom, hogy ha tehetjük, kerülnünk kell az életszerűtlen és elidegenítő betűkombinációk tudálékos ismételgetését. Aki tisztelettel és nyitottsággal fordul hozzánk, azt nem szabad elutasítani, még akkor sem, ha nem a megfelelő kifejezéseket használja, vagy nem a megfelelő kontextusban. Sajnos az ilyen szektás türelmetlenség bizony létező jelenség. Soha nem találkoztam azonban azzal, hogy hazai emberi jogi szervezetek a politikai korrektség jelszavával bármilyen véleményt betiltani kívántak volna, és úgy általában: ez a jelszó soha nem jelent meg a szótárunkban.

Sokáig azt gondoltam ugyanakkor, hogy bár az általam reprezentált szervezetekre nem jellemző, de a politikai korrektség létező jelenség - és létező probléma. Olvastam rémtörténeteket az amerikai egyetemeken és iskolákban dúló PC-véleményterrorról, jókat nevettem az ezt kifigurázó South Park epizódokon. Amikor azonban jobban beleástam magam a témába, rá kellett jönnöm, hogy a politikai korrektség mint valamiféle egységes törekvéssel rendelkező mozgalom nem létezik. Egy fantomellenség. Mégpedig egy tudatosan létrehozott és a tömegek manipulálására alkalmas fantom. A politikai korrektség egy exonímia: csak azok használják, akik a politikai korrektség ellenfeleinek tartják magukat, de azok, akiket támadnak, soha. Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, elég beírni bármelyik online könyvforgalmazó portálba (pl. amazon.com), hogy "political correctness". Csupa olyan írást találunk, amelyeket többnyire konzervatív ideológusok írtak a politikai korrektség ellen - és egyet sem, amit annak védelmében írtak volna. Ha valóban az lenne a helyzet, amit Orbán és főideológusai állítanak, miszerint a nyugati világban a politikai korrektség nevében nyomják el a véleménynyilvánítás szabadságát, akkor vajon nem éppen ennek az ellenkezője kellene, hogy igaz legyen? Akkor nem kellene elárasztania az Internetet és a könyvespolcokat azoknak a könyveknek, amelyek a politikai korrektség nevében követelik a különféle politikailag inkorrekt vélemények betiltását?

Ha még mélyebbre ásunk a politikai korrektség eredetének nyomában, akkor arra is rá kell jönnünk, hogy ez a fogalom jelenlegi értelmét már eleve abból a célból nyerte el, hogy egy új ellenségkép alapjául szolgáljon. Egészen a 80-as évek végéig a politikai korrektség fogalmát kizárólag baloldali ativisták használták az USA-ban, mégpedig kizárólag ironikus kontextusban: azt jelölték vele viccesen, aki túlságosan "vonalas" politikailag. A 80-as évek végén egy sor bestseller látott napvilágot konzervatív szerzők (pl. Allan Bloom, Roger Kimball, Dinesh D'Souza) tollából, akik hadat üzentek az akadémiai világban tapasztalt állítólagos baloldali térhódításnak, amit ekkor még "kulturális relativizmusnak" és "politikai áldozatkultúrának" neveztek. Ezt a konzervatív támadást olyan vagyonos donorok finanszírozták (pl. Koch, Scaife, Olin), akik különféle jobboldali agytrösztöket és lobbicsoportokat hoztak létre, hogy támogassák a 80-as évek konzervatív mozgalmait (lásd Jane Mayer könyvét). Miközben Soros György donori fellépése közismert Magyarországon, ezeknek a konzervatív pénzembereknek a közvéleményt befolyásoló tevékenysége sokkal kevésbé, pedig legalább ilyen fontossággal bír. Amikor Richard Bernstein újságíró 1990 októberében először használta a mai, pejoratív értelemben a politikai korrektséget, a közvélemény már élénken vitatta Bloomék azon vádjait, hogy az amerikai akadémiai életben eluralkodott a nem liberális véleményekkel szembeni türelmetlenség. A fogalom gyorsan felkapottá vált ezen neokonzervatív irányzat hívei körében, és hamarosan maga az elnök, a republikánus H.W. Bush is átvette. Hiszen hasznos ellenségképet teremtett, és alkalmas volt arra, hogy egy mesterséges szakadék létezését tételezze a "nép" és a "liberális értelmiség" között, azt sugallva, hogy az utóbbi teljesen elszakadt a hétköznapi emberek valóságától. Ennek a tételnek a hosszú évekig történő sulykolása olyan sikeressé vált, hogy a "liberális értelmiség" fogalma hamarosan még a baloldalon is pejoratív értelmet nyert.

Ahogyan John K. Wilson 1995-ben "A politikai korrektség mítosza" c. könyvében leírja, a politikai korrektség szabályos jobboldali mitológiát alkot. Nem azért, írja Wilson, mintha a politikai korrektségről megjelent rengeteg cikk és könyv minden állítása hamis lenne. Távolról sem. Az amerikai egyetemeken és közéletben valóban vannak türelmetlen megnyilvánulások a baloldaliak részéről a nekik nem tetsző véleményekkel szemben. Az a konspirációs elemekkel tűzdelt narratív keret azonban, amely a liberális elitek által tudatosan gerjesztett dühöngő véleményterrort vizionál, teljesen hamis. Walter Lippmant idézi, aki szerint "a mítosz megkülönböztető jegye az, hogy benne a valóság és a tévedés, a tény és a mese, a beszámoló és a képzelődés ugyanolyan hitelességet élvez." A hazugság ott keződik, amikor a többnyire pontatlanul elmesélt, kontextusból kiragadott PC-anekdotákat elszigetelt esetekből egy olyan egységes mintázatba rendezik, amely egy szűk liberális elit tudatos manipulációs stratégiáját sejteti a háttérben, amelynek célja a szabadság elnyomása és a konformizmus kikényszerítése.

A politikai korrektség által sugallt ellenségképben tudatosan összemossák a különféle marginalizált csoportok szabadságjogi mozgalmait a globális, multinacionális tőke érdekcsoportjaival, az előbbieket gyakorlatilag az utóbbiak szálláscsinálójának tartják. Eközben persze nem vesznek tudomást arról, hogy az újraelosztó államot támogató jogvédő liberalizmus és a piaci fundamentalizmust favorizáló neoliberalizmus politikai céljai nem lehetnek azonosak. Összemossák ezenkívül a liberalizmust a különféle nem liberális, identitás-alapú, militáns baloldali mozgalmakkal, amelyek éppúgy liberális illúziónak tartják a szabadságjogokat és a jogállamot, mint egyes konzervatívok, csak éppen leginkább az elnyomott áldozat-tudat és elit-ellenesség, és nem a hagyományok nevében. Azok a maszkos fiatalok például, akik a Berkeley Egyetemen balhéztak, nem éppen liberális eszmékben hisznek, de még csak nem is reprezentálják az egyetem baloldali diákjait és tanárait.

A politikai korrektség 90-es évekbeli felvirágzását hosszú szünet követte, egészen 2015-ig kellett várni arra, hogy ez a fogalom ismét a közbeszéd fókuszába kerüljön. Míg a 90-es évek elején elsősorban baloldali egyetemi oktatók kerültek a kritika célkeresztjébe, ezúttal az egyetemisták, akiket úgy ábrázoltak, mint egy elkényeztetett és elfajzott generációt, amely a "biztonságos tér" (safe space) nevében követel védelmet a valóság "mikroaggresszióival" szemben. Jonathan Chait "Not Too P.C. To Say" című, a New York Magazine mérsékelt baloldali lapban publikált cikke 2015 januárjában bejelentette a politikai korrektség újjászületését, és ezt számos, főleg az akadémiai világból származó anektodikus bizonyítékkal próbálta alátámasztani. Chait a politikai korrektség hazai ellenfeleivel szemben liberálisnak vallotta magát és a liberalizmus védelmében kívánt fellépni a szerinte a liberális értékeket ért radikális baloldali támadásokkal szemben. Chait cikkére válaszolt John K. Wilson, aki két fő kritikát hozott fel az írással szemben: 1) Chait egyoldalúan kimazsolázott, bizonyos baloldali diákcsoportok túlkapásait az amerikai egyetemek szabadsága ellen intézett monumentális támadásként ábrázolja és 2) eközben egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy a jobboldalon még türelmetlenebb törekvésekkel találkozunk a saját mércéjük szerint politikailag inkorrekt, például hazafiatlannak vagy vallásgyalázónak minősített véleményekkel szemben.

És valóban, nehéz tagadni, hogy egyes jobboldaliakból legalább annyi hisztérikus és türelmetlen reakciót vált ki az, ha valaki olyan véleményt hangoztat, amitől ők a (keresztény vagy nemzeti) közösségi identitásukban érzik sértve magukat. Az állítólag dühöngő pc-terror idején, 2015-ben egy közvéleménykutatás szerint a republikánusok a demokratáknál közel kétszer gyakrabban (42%-23%) válaszoltak igennel arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan könyvek, amelyeket be kellene tiltani. Sok szerző ezért egyenesen jobboldali politikai korrektségről ír, amelynek létezését legalább annyi akadémiai anekdotával alá tudják támasztani. Ilyenek például a gender tanulmányok, a szexuális felvilágosítás, az ártalomcsökkentő programok vagy éppen a hazafiatlannak vagy vallásellenesnek minősített előadások betiltására irányuló törekvések. Mindkét oldalra igaz, hogy amit "véleményterrorként" értelmeznek, az gyakran nem más, mint a véleményüket érő kritika, amely éppúgy a szólásszabadság védelme alatt áll, mint az ő véleményük. Miközben konzervatív szerzők azon busonganak, hogy nárcisztikus áldozat-kultúrán alapuló kisebbségi csoportok militáns identitás politikát folytatnak, nem veszik észre, hogy ők maguk táplálják a nárcisztikus áldozat-kultúrát a maguk térfelén, amely éppúgy eredményez türelmetlen megnyilvánulásokat.

Nem kellett sokáig várni, hogy a szellem kiszabaduljon az akadémai katedrák és az értelmiségi esszék palackjából, és leszivárogjon a televíziós hírek és a twitter feedek világába. A politikai korrektség ellen meghirdetett harc ezúttal is bekerült az elnökválasztási kampányba, Donald Trump azonban az idősebb Bush neokonzervatív eszméitől jelentősen eltérő populista nézeteket vallott, és ennek megfelelően használta ezt a fogalmat is. Míg Bush hagyományok őrzéséről beszélt, addig Trump a "manipulált rendszer" (rigged system) teljes lerombolására törekedett, a politikai korrektséget is erősen elit- és értelmiség-ellenes éllel használta. A választások után mind a bal, mind a jobboldalon elszaporodtak azok a magyarázatok, amelyek a politikai korrektséggel magyarázták Trump diadalát.

A fehér középosztálybeli keresztény heteroszexuális férfiak azonban nem váltak új üldözött kisebbséggé - valójában még mindig privilegizált helyzetet élveznek a társadalom szinte minden területén, beleértve az akadémia világát is. A bűnügyi statisztikák szerint a kisebbségi csoportok tagjainak még mindig jóval nagyobb esélyük van arra, hogy gyűlölet-bűncselekmények áldozatává váljanak. Az amerikai elitegyetemeken még mindig csupán 6% körüli a feketék aránya. A fehér háztartások vagyona húszszorosa a fekete háztartásokénak, a feketék körében kétszer akkora a munkanélküliség. Jóval nagyobb valószínűséggel állítja meg és állítja elő őket a rendőr, és nagyobb valószínűséggel kapnak hosszabb börtönbüntetést ugyanazért a bűncselekményért. Tény azonban, hogy az elmúlt évtizedekben a bőrszín, a szexuális orientáció stb. szerinti megkülönböztetés visszaszorult és sokat javult az etnikai és egyéb kisebbségek helyzete - ez pedig szorongást kelt a fehér középosztályban. Ez a szorongás adja a politikai korrektség hisztéria fő vonzerejét.

Moira Weigel a Guardian-ben írt hosszú esszéjében rámutat arra, hogy a jobboldal már eleve azzal a célzattal teremtette a politikai korrektség fantomellenségét, hogy annak segítségével megváltoztassa a politikai közbeszéd kereteit, és ezáltal kikövezze az utat a populista tekintélyelvűség előtt. Az identitásban sértett nárcizmus, a bizonyos szavak használatával kapcsolatos hiperérzékenység, a sértőnek talált vélemények kirekesztésére való törekvés nem a baloldal sajátja. Megtalálható a jobboldalon is. Az a politikai beszéd, amit Donald Trump, Orbán Viktor és a jobboldali populisták vezettek be, nem a szólásszabadságot, a vélemények pluralizmusát és a tisztelet kultúráját szolgálja - éppen ellenkezőleg. A politikai korrektség elleni harc álarca mögött a vélemények korlátozásának célja búvik meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr8812314067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.