Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1848 (1) 1918 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (1) afro-amerikaiak (1) agy (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkoholizmus (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (4) apátia (1) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) autokrácia (2) Azerbajdzsán (1) balliberális (1) baloldal (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) bevándorló (1) bevándorlók (7) bolygó (1) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (5) civil törvény (1) családon belüli erőszak (1) Dánia (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokráca (1) demokrácia (9) diákmozgalmak (1) diéta (1) diktatúra (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) élelem (1) elit (1) ellenzék (2) elme (1) El Salvador (1) emberi jogok (8) emigráció (1) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) étkezés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) Európa (1) feketék (1) felvilágosodás (1) fenntartható (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) forradalom (1) forradalom és szabadságharc (1) Franciaország (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) globalizáció (1) gondolatrendőrség (1) gondolkodás (1) groupthink (1) győzelmi beszéde (1) gyűlöletbűncselekmények (1) hajléktalanság (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) haza (1) hazafiság (1) házasság (1) Haza és Haladás (1) haza és haladás (1) heti válasz (1) Hódmezővásárhely (1) holokauszt (2) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (3) hús (1) húsipar (1) húsmentes (1) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális (1) illiberális állam (2) illiberális demokrácia (1) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) intelligencia (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) Iszlám (5) iszlám (1) isztambuli egyezmény (1) Jászi Oszkár (3) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (1) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) Kína (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) kognitív tudomány (1) Kölcsey Ferenc (2) Köln (1) konzervatív (1) kormány (2) környezetvédelem (1) közöny (1) kultúrharc (1) lakásszegénység (1) lapbezárás (1) Libanon (1) liberális (4) liberális demokrácia (3) liberalizmus (10) Litván György (1) Lovassy László (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) március 15 (1) mecset (1) média (1) megértés (1) megismerés (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) Metternich (1) migráció (1) migránsok (2) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) MSZP (1) műanyag (1) műanyagszennyezés (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nacionalizmus (1) Nagy-Britannia (1) nagyivók (1) narkógettó (1) nemi erőszak (1) nemzet (1) neoliberalizmus (1) népszavazás (2) NER (1) no-go zónák (1) nők jogai (1) Nolimpia (1) oktatás (2) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (9) Oroszország (1) országgyűlési ifjak (1) országgyűlési választások (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Párizs (1) patkányok (1) Petőfi Sándor (2) PISA (1) plakátkampány (1) Polányi Károly (1) Polányi Laura (1) Polányi Mihály (1) polgárjogok (1) politika (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) populizmus (3) Prohászka Ottokár (1) Putyin (2) rasszizmus (3) reformkor (2) rezsiszilárd (1) Róma (1) roma (1) Romero (1) sajtószabadság (2) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (2) szabadságjogok (2) Szalay László (1) szárazság (1) szavazás (1) századelő (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szólásszabadság (2) Szózat (1) Tádzsikisztán (1) Társalkodási Egyesület (1) tej (1) tengerszint emelkedése (1) tények (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) tojás (1) Tormay Cécile (2) történelem (1) történelmi alkotmány (1) Trump (2) Tübingen (1) tudás (1) tudatlanság (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) választás (3) választás 2018 (2) választójog (1) vallásszabadság (1) vega (1) vegán (1) vegetáriánus (1) Videla (1) vihar (1) Vörösmarty Mihály (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (3) Címkefelhő

Jegyzetek a demokrácia globális válságának margójára

2018.05.08. 20:42 Pendulumblog

autocracy.jpgSzinte közhelynek számít a politikai elemzők körében, hogy a (liberális) demokrácia a 30-as évek óta legsúlyosabb válságát éli a világon. Vajon elérkezett a liberális demokráciák alkonya? Az alább következő elemzésben erre a kérdésre keresem a választ.

A demokrácia apálya

A jelenlegi válság valódi természetét nem láthatjuk át teljesen, ha nem vesszük figyelembe, hogy az elmúlt évszázadokban a demokrácia globális szinten egy olyan apály-dagály jelenséghez hasonlóan fejlődött, amelyben a kiáradás időszakait a visszahúzódás időszakai követték. A dagály azonban minden korszakban a korábbinál kicsit tovább terjeszkedett. Jelenleg az egyik legkiemelkedőbb dagályon vagyunk túl, amelyet a 30-as évek óta a legkomolyabb apály követett.    

A Freedhom House emberi jogokat monitorozó amerikai szervezet éves jelentése szerint 1987 és 2007 között majdnem megduplázódott azon államok száma, amelyek “szabad” besorolást nyertek a szabadságjogok érvényesülése szempontjából. A 2008-as pénzügyi világválság óta aztán egy tíz éve tartó dekonjunktúrának lehetünk szemtanúi, amelynek során nem csupán új demokráciák hanyatlottak vissza a tekintélyelvűség irányába, de a stabil, régi demokráciákban is nyugtalanító jelenségek erodálják a politikai kultúrát.


screen_shot_2018-05-08_at_20_31_36.pngDonald Trump megválasztása és a Brexit mérföldkőnek számít ebből a szempontból, hiszen általuk a liberális demokráciát éppen annak szülőhazáiban érte kihívás, ez pedig hat a globális politikai színtérre is. Az amúgy is kétséges elveken alapuló és módszereket alkalmazó “demokráciaexport” korszaka véglegesen lezárult. A nyugati hatalmak korlátozott külpolitikai szerepvállalását a katonai konfliktusokban, a diplomáciában és a segélyezésben is nyomon követhetjük. Emellett a multilaterális intézmények és egyezmények gyengülésével párhuzamosan globális represszió zajlik az emberi jogok és a civil társadalom ellen.    

Miközben a liberális demokrácia bajnokai, az Európai Unió és az Egyesült Államok, a belső válsággal vannak elfoglalva, a tekintélyelvű rezsimek, Oroszország és Kína jelentős hatalomkoncentrációt hajtott végre és expanzióba kedzdett, hogy növelje a befolyását a fejlődő világban. Kínában lezárult a Teng Hsziao-Ping nevével fémjelzett reformista korszak, amelyet a korlátozott pártállami szerepvállalás, a hatalmi tényezők közötti finom egyensúly és a korlátozott szabadpiaci innováció jellemzett. Mao Ce Tung óta nem volt vezetője Kínának, akinek a kezében olyan óriási hatalom összpontosult volna, mint Xi Ping kezében. A főtitkár a globalizáció új vezérének szerepében tetszeleg és a gazdasági expanzióval párhuzamos az illiberális politikai rendszer, “a kínai út” népszerűsítésére törekszik.

Vajon a világ ismét egy katasztrófa szélére sodródott, mint a 20. század első felében? A mostani apályt vajon szükségszerűen követi-e egy újabb dagály? Vagy tényleg bealkonyult a liberális demokráciáknak és eljött a tekintélyelvű rendszerek kora, mint ahogy azt ezen rendszerek urai előszeretettel állítják?

A Századunk demokrácia vitája, 1928

Napjainkhoz hasonlóan ez az utóbbi kérdés tartotta izgalomban a politikai elemzőket, közgazdászokat és társadalomtudósokat már a két világháború közötti időszakban is. A minap olvastam újra a Huszadik Század utódjában, a Századunkban 90 évvel ezelőtt,1928-ban közölt demokrácia-vitát. A folyóirat kérdést intézett olvasóihoz: vajon túléte-e magát a demokrácia, és ha igen, a diktatúra jobban biztosítja-e az összes társadalmi célok elérését? A válaszadók között olyan tekintélyes, különféle világnézetű gondolkodókat találunk, mint az emigrációban élő liberális szocialista Jászi Oszkár, a már a katolicizmus felé haladó Kolnai Aurél, a szociáldemokrata Szende Pál, mindketten bécsi emigráns magyarok, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökévé ekkoriban kinevezett Bíró Pál és Veres Péter, a népi írók mozgalmának egyik legnagyobb hatású képviselője. Ez utóbbit éppen ekkor és éppen ez a folyóirat és annak főszerkesztője, Vámbéry Rusztem fedezett fel először (ennyit arról, hogy a polgári radikálisok süketek voltak a falu problémáira).

Talán éppen Veres Péter válasza volt egyben a legszkeptikusabb az összes közül, hiszen ő a mezőgazdasági dolgozók hangján szólal meg, akik elsősorban azzal vannak elfoglalva, hogy éjt-nappallá téve dolgozzanak a betevő falatért, így számukra az elvont politikai viták jelentőség korlátozott. Levele igazából nem is válasz, csupán kérdéseket és kételyeket fogalmaz meg Vámbéry felé nem csak a demokrácia vagy diktatúra hatékonyságáról, de arról is, hogy vajon létezik-e egyetemes haladás a civilizációban. Ékesszólóan megfogalmazott kételyeit még ma is nagyon sokan osztják:

"Uram, én kezdek kételkedni abban, hogy az ú. n. modern civilizáció a fejlődés egyenes vonalába eső, örökéletű jelenség volna. Kezdek kételkedni abban, hogy a civilizáció, amely, amint látszik önsúlyánál fogva rohan tovább, sajnos nem a jobb, hanem a mindig újabb felé, valaha megszelídül és értelmessé válik," írja. "Hogy az a bődületesen ostoba ordító reklám-kultúra, ami ma a fölszínen virít, valaha elmélyül és lelki finomsággá válik; hogy az az ú. n. intelligens osztály, amely ezt a kultúrát jelképezi- és amely ma — tisztelet a kivételnek — méltán rászolgál a «hólyagpolgár» jelzőre ... valaha eljut a lelki elmélyedésnek arra a fokára, amelyet mint az emberiség színejavától méltán el lehetne várni tőle."

Ezzel a pesszimizmussal élesen szembeállítható a Károlyi-kormány volt pénzügyminiszterének, Szende Pálnak a felvilágosodás-projektbe vetett töretlen hite. "Most, amikor a fascismus még oly országokban is, amelyek eddig a demokrácia fellegvárai voltak, egyre nagyobb befolyáshoz jut, talán ellentmondásnak fog hangzani, ha a következő kijelentést kockáztatjuk: A reakció nagy erőfeszítése arra vezethető vissza, hogy a demokrácia végleges diadala egyre valószínűbbnek látszik," írja Szende. Szerinte az uralkodó osztályok éppen azért folyamodnak egyre inkább autokratikus hatalomgyakorlási módokhoz, mivel a társadalmi fejlődést nem tudják visszaforgatni, hatalmuk pedig már nem tartható fenn demokratikus úton.

Jászi Oszkár hasonlóan átmenetinek látta a demokráciák visszaszorulását. "A mai diktatúra nem valami új politikai kísérlet, hanem a régi, megbukott és diszkreditált abszolutizmus rendszerének a visszaállítása olyan körülmények között, amikor annak lelki és szociológiai előfeltételei teljesen hiányoznak," írja. "A társadalom feje újra abszolúttá lett, ellenben a test immár demokratikus. Ez a hybridizáció lényege az újfajta diktatúráknak. Ez az oka, hogy a modern kényúrnak messzemenő és legaljasabb demagógiát kell folytatnia, amilyenre a vérbeli diktátoroknak nem volt szükségük. Ez az oka, hogy pl. a fascizmus miért egyesíti a klasszikus cézárok pózát a legnemtelenebb zsurnalisztikái eszközökkel."

Kolnai Aurél megkülönbözteti egymástól a demokrácia ideálját és a demokrácia gyakorlai intézményeit - ez utóbbit tekinti csak meghaladhatónak és meghaladandónak. "Túlélheti magái az a kor, mely nem kedves a demokráciának, de nem a demokrácia," írja. "Egészen más kérdés, hogy elavultak-e egyes formái a demokráciának. Erre egyrészről oly határozott igennel felelünk, hogy még a demokrácia egyes alapvetőnek tekintett történelmi ideológiáit is elavultnak, illetve helytelennek és ma már különösen szembetűnően helytelennek tartjuk." Ilyen például a rousseau-i népakarat eszméje, amely szerinte a közélet helytelen uniformizálását és átpolitizálását (pl. szovjetizálás) eredményezi.

 Kolnai ezzel szemben a demokratikus pluralizmust képviseli, ahol "az emberek nem en bloc, hanem csak egyes viszonylataikban különkülön képviselhetők, hogy létezik egy alapvető egyenlőségük s számtalan irányú ugyancsak lényeges különbözőségük, hogy a demokrácia tekintélyek korlátozásán, egyensúlyán, tekintélyfeletti szabadságba való beágyalásán, de nem kiirtásán nyugszik, hogy egy differenciált kultúra jobb talaja egy mechanikusan nivellált közösségnél, hogy a demokratikus állam nem a demokrácia maga, hanem csak része annak, hogy másrészt nem is szorítkozhat a puszta bakterhivatásra, hanem a pozitív népi tevékenység egy részét is vállalnia kell; hogy demokrácia nem létezhetik általános-emberi kapcsolatok, nemzetfölötti kötelmek nélkül: megannyi összefüggő eleme a demokrácia itt képviselt felfogásának."

Optimista demokrata illúziók

Bizonyos szempontból igaza lett a Századunk optimistáinak: a totalitárius diktatúrák végül elbuktak a nyugati demokráciákkal vívott harcban, először a fasizmus és a nácizmus, majd a kommunizmus is, amely még Kínában is csupán hibrid, tőkésített formában tudott fennmaradni a hidegháború után. A demokráciák válságának átmenetiségében bizakodók ugyanakkor bizonyára nem számítottak arra, hogy a 20-as évek csupán előjátéka volt annak, ami a ezután következett. A demokráciák "átmenetinek" gondolt krízise egy gazdasági világválság után kiszélesedtt, majd egy minden eddiginél pusztítóbb világháborúba, illetve egy évtizedekig tartó hidegháborúba torkollt.

A Szovjetunió bukása után egy minden eddignél reménytelibb időszak következett a demokrácia hívei számára. Ez az optimizmus számos, később illúziónak bizonyuló tévhit kialakulásához vezetett a demokrácia egyes hívei részéről:

1. Elkövetkezett "a történelem vége" (Fukuyama), a liberális demokráciák apoteózisa

2. A gazdaság kapitalizálása és modernizációja szükségszerűen a liberális demokráciák kialakulásának kedvez - a kapitalista mennyiség demokratikus minőséggé alakul

3. A demokráciák exportálhatóak, a tekintélyelvű rezsimek akár erőszakos megdöntése is indokolt, mivel utat nyithat a demokratizálódásnak

4. Az információs forradalom, az Internet és a közösségi média elterjedése javítani fogja a demokrácia működését

Már akkor is voltak, akik arra figyelmeztettek, hogy a demokrácia-konjunktúra helyét könnyen átveheti egy újabb regresszió. Samuel Huntington például 1991-es, Journal of Democracy-ban megjelent cikkében arra figyelmeztetett, hogy amennyiben a tekintélyelvű rezsimek fenntarthatónak bizonyulnak, vagy ha az Egyesült Államokat hanyatló birodalomként kezdik látni, akkor eljöhet a demokrácia újabb válsága. A történelem őt igazolta. A válság valóban elkövetkezett, a liberális demokráciák új típusú, tekintélyelvű alternatívái is megjelentek.

Timothy Snyder "A zsarnokságról" című tavaly megjelent könyvében arra figyelmeztet, hogy illúzió arra számítani, hogy a demokratikus örökség automatikusan megvéd minket a zsarnokságtól, és ezért azt javasolja, hogy elemezzük ki és tanuljunk a demokrácia válságának korábbi történelmi példáiból. Snyder szerint az amerikai társadalom túlságosan önhitté vált és elhitte, hogy a történelem elkerülhetetlenül a liberális demokráciák diadala felé halad. Rámutat, hogy a világ jelenlegi eseményei, például az izolácionizmus és a xenofóbia előretörése Nyugaton, a tekintélyelvű rezsimek kiépülése Keleten, nagyon hasonló a 30-as évekhez, és ha nem vigyázunk, hasonlóan tragikus végkifejlettel járhat.   

A demokrácia mai kihívói

Bár a weimari köztársaság bukásának analógiáját sokan használják a jelenlegi történések leírására, a helyzet sok szempontból más, mint a 30-as években volt. A demokrácia 20. század eleji válságával ellentétben, amikor a bal- és jobboldali totalitáriánus diktatúrák intéztek kihívást ellene, napjaink kihívása három, merőben más irányból érkezik. Az első kívülről, a másik kettő pedig belülről fenyegeti a liberális demokráciákat. 

Az első kihívás a távol-keleti tekintélyelvű államkapitalista rendszereké, különösen Kínáé, amely az utóbbi években meghirdette a külpolitikai nyitást és a saját rendszerének extrapolációját a fejlődő országok irányába. Az olyan gigaberuházások jelzik ezt, mint például az "Öv és Út" projekt, amely az ősi selyemút mentén egy modern kereskedelmi útvonal kiépítésére és Közép-Ázsia uralmára törekszik. Számos fejlődő ország politikai elitje számára a kínai korlátozott piac és korlátozott nyilvánosság mellett biztosított gazdasági növekedés jelentős vonzerőt gyakorol. 

A második kihívás a jobboldali populizmus, amely a demokráciát a tekintélyelvű vezérek által manipulált csőcselék uralmává (oklokrácia) kívánja átalakítani. Ebben a rendszerben a liberális szabadságjogok és a jogállami fékek nem (vagy csak korlátozottan) érvényesülnek (illiberális demokrácia). Bár a hasonlat népszerű, az illiberális demokráciát nem lehet azonosítani a parlamentarizmust korporatív társadalmi berendezkedéssel felváltó fasizmussal.

A harmadik kihívás elitista jellegű, és részben egyenes következménye az első kihívásnak: az aktív és passzív választójogot tudáshoz kötné és a demokráciát a szakértők uralmává (episztokrácia) alakítaná át, hogy megelőzze az oklokrácia kialakulását. Az episztokráciának - nem összetévesztendő a technokráciával - konzervatív és liberális hívei és ellenfelei egyaránt vannak. A demokráciára jelentett veszélye elsősorban a demokrácia hagyományos támogatói közé tartozó értelmiségiekre, és nem a szélesebb tömegekre gyakorolt vonzerejében rejlik.

David Runciman, az Oxfordi Egyetem politológia tanszékének vezetője a sokat sejtető "Hogyan végződik a demokrácia" címmel éppen idén jelenteti meg legújabb könyvét. Runciman ebben, kritizálva Snydert, arra figyelmeztet, hogy a történelmi analógiák félrevezetőek, és a demokrácia nem fog elbukni olyan formában, mint ahogyan elbukott a 30-as években. Miközben a múlt démonaival küzdünk, nem figyelünk a demokráciával szembeni valódi kihívásokra, amelyek merőben új formát öltenek.

Orbán Viktor illiberális kísérlete Runciman szerint nem kínál valódi alternatívát a liberális demokráciával szemben - valójában csak attól való eltérést jelent. A kínai modellben viszont valódi kihívást lát, hiszen stabil növekedést, gyakorlati hasznot kínál a többség számára. A gazdasági növekedés ösztönzése mellett a társadalmi élet szabályozásának hatékony módját kínálja a fejlődő országok számára. Fennáll a veszély, hogy a világ a kényelmes szabadságnélküliséget választja a kockázatos szabadsággal szemben.

Runciman élesen bírálja az episztokrata álláspontot, amelyet a legalaposabban Jason Brenner foglalt össze "A demokrácia ellen" című 2016-os könyvében. Runciman szerint egy episztokrata rendszerben az "objektív politikai tudás" mint követelmény tartalmának kidolgozása technokrata apparátusok kezébe kerülne, és ez végső soron a korrekciós lehetőségek szűkülését jelentené a politikai döntéshozásban. Márpedig a demokrácia legnagyobb előnyének nem azt tartja, hogy mindig megtalálja a legmegfelelőbb választ, hanem azt, hogy a leginkább képes a legrosszabb válaszok elkerülésében.

Ezt a kritikát még kiegészíteném egy másikkal, amit Stephen Slowman és Philip Fernbach "A tudás illúziója: miért nem gondolkodunk soha egyedül" című könyve támaszt alá. Ebben a szerzők leszámolnak azzal a nézettel, hogy a tudás "a fejünkben lakozik" - valójában ez egy illúzió, a tudás mindig is egy kollektív hálózat része. Amit az agyunkban tárolunk, amit az elménkkel képesek vagyunk felfogni, az jóval csekélyebb annál, mint ahogyan azt a legtöbben hisszük. Valójában még a legnagyobb szakértők tudása is csak résztudás, és nagyon kevés embernek van rálátása arra, hogy a sok ismeretlenes, komplex rendszerek hogyan működnek, mint amilyen a politika világa. Felmérésekből rendre kiderül, hogy a határozott politikai véleménnyel rendelkező emberek jelentős részének fogalma sincsen arról, amiről véleményt nyilvánít.

A tudás nem lombikban képződik az emberek agyában, hanem társadalmi érintkezés során alakul, csoportdinamikák mentén formálódik (Irving Janis pszichológus ezt nevezi groupthink-nek), viták során polarizálódik, ezért tesztekkel igen nehezen mérhető fel és ellenáll a sztenderdizálásnak. Számos számunkra fontos meggyőződésünk morális intuíción és nem racionális érveken vagy empirikus tényeken alapul. A tudatlanság legveszélyesebb formája nem egyszerűen a műveltség hiánya, hanem az a tudatlanság, amely tudósnak és szakértőnek hiszi magát és féligazságokból torz kártyavárat épít fel. Ezzel az oktatási rendszernek és a tájékoztatásnak van kezdenivalója, az embereknek egy műveltségi tesztek által privilegizált és egy kirekesztett osztályra bontása viszont nem segít rajta.

A Foreign Affairs demokrácia különszáma, 2018

A Századunk 1928-as demokrácia vitája után érdekes élmény elolvasni a Foreign Affairs idén tavasszal megjelent, "Vajon haldoklik a demokrácia? Globális jelentés" című különszámát. Ez ugyanis gyakorlatilag ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, mint a Századunk 90 éve - egy a korábbihoz sok szempontból hasonló, de mégis nagyon eltérő történelmi korszakban.

Yascha Moung and Roberto Stefan Foa "A demokratikus század vége" című írása pesszimista elemzést ad. Szerintük a 20. században a nyugati típusú demokráciák diadalmenete elválaszthatatlan az Amerikai Egyesült Államok szilárd gazdasági hegemóniájától. Nem egyszerűen a demokrácia volt az, ami ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a szovjet blokk lakóira, hanem a jólét és a nyugati életforma, ami együtt járt vele. Példaként említik a Dallas 80-as években való vetítését Kelet-Európában, ami felkeltette a nézők irigységét, ami legalább annyi, ha nem nagyobb szerepet játszott az államszocializmus bukásában, mint az emberek szabadságvágya. Jelenleg azonban a tekintélyelvű kapitalista rendszerek képesek arra, hogy a nyugatihoz hasonló jólétet teremtsenek a társadalom széles rétegei számára. A 15 legmagasabb GDP-vel rendelkező ország mintegy kétharmada nem demokrácia. Még a viszonylag rosszul teljesítő gazdasággal rendelkező autokráciák, így például Oroszország, Irán vagy Kazahsztán is jelentősen növelni tudta az egy főre eső nemzeti jövedelmét az elmúlt évtizedekben. Míg a világ legjobb egyetemei eddig liberális demokráciákban voltak, az elmúlt években ez is megváltozott: jelenleg a 250 legjobb egyetemből 16 nem demokráciákban van.

Ráadásul az autokráciák hatékony propaganda gépezetet tartanak fent arra, hogy a liberális demokráciák közvéleményét is befolyásolják, a nyugati
médianarratívák monopóliuma véget ért. A szerzőpáros szerint mindezekből arra lehet következtetni, hogy a nyugati gazdasági hegemónia korszaka lezárult a történelemben - de ez nem jelenti egyben azt, hogy a demokráciának is szükségszerűen bealkonyult. Sok múlik azon, hogy a feltörekvő új gazadságok közül vajon sikerül-e a demokráciának megszilárdulnia olyan országokban, mint Brazília, Indonézia vagy India. A nagy kérdés, hogy sikerül-e a liberális demokrácia globális diffúziója és elszakadása a Nyugattól. 

Másfelől közlít a témához Walter Russel Mead "A nagy fordulat" című írásában, aki nem az 1930-as évek, hanem egy korábbi korszak analógiájához folyamodik. A 19. század második felében az ipari forradalom hasonlóan új kihívások elé állította az amerikai demokráciát, mint napjaink információs forradalma. Új intézményekre, új jogszabályokra, új társadalmi normákra volt szükség ahhoz, hogy ha megszüntetni nem is, de meg lehessen fékezni olyan folyamatokat, mint a környezetszennyezés, az elszegényedés, a korrupció, a monopóliumok és a folyamatos pénzügyi válságok. Az ipari forradalommal létrejött rendszer aztán a 20. század második felétől, az információs forradalommal újra válságba jutott. Ez nem feltétlenül jelenti magának a demokráciának mint hatalomgyakorlási formának a válságát, de azt igen, hogy ismét új intézményekre, mechanizmusokra van szükség ahhoz, hogy az embereknek megerősödjön a bizalma a demokraikus államban.

A szerző alapvetően optimisa: szerinte a demokrácia képes lesz leküzdeni a jelenlegi nehézségeket és biztosítani a polgárai számára a jólétet és stabilitást. Ehhez azonban hosszú évtizedekre és számos, ma evidenciának számító rendszer teljes reformjára lesz szükség. Így például az oktatási rendszerünk az ipari forradalomra épült: fegyelmezett, nagy teherbírású munkaerőt állít elő - az új kornak azonban sokkal rugalmasabb, kreatívabb munkaerőre lesz szüksége. A régi szakszervezetek szintén az ipari forradalom kihívására reagálva jöttek létre és jelenleg elveszítették befolyásukat - új érdekvédelmi mechanizmusokra lesz szükség, és ugyanez vonatkozik magára az államra, a hivatalokra stb. is.

Runcimanhez hasonlóan nagy figyelmet kap az a kérdés, hogy vajon a kínai autokratikus rendszer vonzó alternatívát képezhet-e a nyugati típusú demokráciával szemben. Jüen Jüen Ang szerint a kínai modell eddigi sikerei Teng Hsziao-Ping reformjain alapulnak, aki a politikai reformot bürokratikus reformmal helyettesítve egy állami kapitalizmust hozott létre. Ez a rendszer azonban elérte teljesítőképessége határait. A kínai társadalom jelentős rétegei élnek viszonylagos jólétben és váltak iskolázottá. Ahhoz, hogy ennek az előnyeit ki lehessen használni és a gazdasági növekedést fent lehessen tartani, többre van szükség, mint állami gigaberuházásokra: nyitni kell a szabad innováció, az eszmék szabad versengése, a civil társadalom kreatív ereje felé. Ehelyett az új diktátor, Xi újabb bürokratikus reformokkal és a társadalmi szelepek lezárásával próbálja elejét venni az erjedésnek - azonban a szellemet már nem fogja tudni visszazárni a palackba. Ang szerint hosszú távon a rendszer további liberalizációja várható, ami nem feltétlenül szabad parlamenti választásokat jelent, de az egyéni szabadságjogok bővítését. 

A bizonytalanság kora

Ronald Inglehart "A bizonytalanság kora" című esszéjében szintén a kínai rendszert tartja a liberális demokráciák legnagyobb kihívójának, ő is úgy ítéli meg azonban, hogy Xi Jinping reformjai valójában kevésbé versenyképessé és rugalmassá teszik ezt a modellt. A jelenlegi tudásgazdaság (knowledge economy) kiteljesedését leginkább a demokrácia szolgálja, amely lehetővé teszi a kreatív ötletek szabad áramlását és az innovációt. A legnagyobb kihívást egyrészt a technikai fejlődés által kiváltott automatizációban látja, amely az emberi munkaerő jelentős részét feleslegessé teszi. Rámutat arra, hogy az amerikai munkahelyek nagy része a technológiai innovációk miatt szűnik meg, és nem pedig igazságtalan kereskedelmi megállapodások miatt, mint ahogy Trump állítja.

A másik kihívás
a növekvő egyenlőtlenségben rejlik, ami a további fejlődés gátja lehet. Inglerhart rámutat arra, hogy a világ érték index (World Value Index) legújabb adatai szerint a közvélemény is egyre inkább az egyenlőtlenségek ellen fordul. A 80-as évek végén, amikor a Reagan és Thatcher által kezdeményezett neoliberális politikai irányzat a virágkorát élte, az emberek többségének nem volt baja a nagy vagyoni egyenlőtlenségekkel - ez a trend azonban mára megfordult, a többség a jövedelmek kiegyenlítését szeretné látni. Inglerhart szerint a demokrácia túlélése csak abban az esetben biztosított, amennyiben sikerül újraelosztással enyhíteni az egyenlőtlenségeken, és biztos megélhetést teremteni azoknak, akik elveszítik a munkájukat az automatizáció miatt.

A sztárközgazdász Thomas Piketty és munkatársai által készített 2018-as globális egyenlőtlenségi jelentés megerősíti Inglehart aggodalmait. Az egyik legfontosabb diagram, amit a globális egyenlőtlenségek alakulásáról készítettek, az ún. elefánt-diagram, amely az egyes vagyoni csoportok bevételeinek gyarapodását ábrázolja 1980 és 2016 között. Ebből kiderül, hogy az legszegényebb 50% vagyoni helyzete jelentősen (12%) javult az elmúlt évtizedekben, a legfelső 1% vagyona pedig az egekbe ugrott (27%). Eközben a fejlett országok középosztályának bevételei viszont stagnáltak vagy csökkentek. 

screen_shot_2018-05-08_at_20_40_47.png
Persze vannak, akik szerint az egyenlőtlenséggel nincs semmi baj, csak a nyomorral. És amíg egyre kevesebben élnek nyomorban, vajon miért zavar minket az, hogy az ultragazdagok és a középosztály közötti szakadék egyre szélesebb? Nagyjából ezt állítja Steven Pinker, a "Felvilágosodás most" című könyvében, amelyben többek között Piketty-re is ráhúzza a vizes lepedőt. Miért kéne irigykednünk például J. K. Rowlingra, aki a Harry Potter könyvek eladásából milliárdossá vált, hiszen olyan sokat köszönhetnek neki a gyerekek? A leggazdagabbak gazdagodása szerinte win-win: mindenki nyer rajta. Pinker érvelése bizonyára meggyőzőnek tűnik, ameddig nem folyamodunk kevésbé pozitív példákhoz: például az adófizetők milliárdjain megmentett nagy pénzügyi intézmények menedzsereinek végkielégítéséhez, vagy a nagyvállalatok CEO-i által hazavitt, a munkások átlagkeresetének százszorosát kitevő fizetésekhez.

A demokrácia hanyatlásában minden bizonnyal szerepet játszott az egyenlőtlenségek növekedése a fejlett országokban. Itt a középosztály egyértelmű összefüggést lát saját egzisztenciális helyzetének megrendülése és a jövedelmeknek egy egyre szűkebb elit kezében történő összpontosulása között. És ahol a jövedelmek egy szűk elit kezében összpontosulnak, ott a politikai hatalom is, amely elidegenedhet a többségtől és lobbiérdekek kiszolgálójává válhat. Még a kontinentális Európában is, ahol pedig az egyenlőtlenség a hosszú évtizedes szociáldemokrata kormányzásnak köszönhetően jóval csekélyebb mértékben nőtt, mint az USA-ban. És bármit is gondoljunk az egyenlőtlenségekről, azt el kell ismernünk, hogy a liberális demokráciát gyengítő populista mozgalmak előretörése egyértelműen összefügg az elitellenességgel.

John B. Judis amerikai politikai elemző "A populista robbanás: hogyan formálta át a Nagy Recesszió az amerikai és az európai politikát" című könyvében joggal mutat rá arra, hogy a populizmus nem azonos a fasizmussal. A populizmus a demokrácia válságtünete, amelynek létezik bal- és jobboldali verziója is, önmagában nem feltétlenül jelent fenyegtést a demokráciára. A jelenlegi populista mozgalmak megerősödése egyértelműen összefügg a neoliberális gazdaságpolitika kifulladásával és következményeinek súlyosbodásával, amelyek közé tartozik a 2008-as pénzügyi világválság is. A nép és az elit szembeállítása a populista politika fő sajátossága, ami a középosztály elittel szembeni ellenszenvére és irigységére (ressentiment), egzisztenciális szorongására épül.

A jobboldali populizmus abban különbözik a baloldali populizmustól, hogy nem csak a középosztály elitellenességére apellál, de az underclass-el szemben érzett ellenszenvét is táplálja. A xenofóbiát, a homofóbiát és a többi, különféle kisebbségekkel szemben érzett fóbiát és irigységet. Megtestesíti a különféle kiváltságos csoportok (férfiak, heteroszexuálisok, fehérek, keresztények stb.) félelmét a kiváltságaik elvesztésétől. A vágyat az elveszített aranykor után, amikor a férfiak még férfiak, a nők pedig nők voltak, amikor a munka 8 órát tartott a gyárban és az utcán csak fehér arcokat lehetett látni a templomba menet. A félelmet a változástól, a szorongást az ismeretlenbe való ugrástól. Ez adja a jobboldali populizmus nagy vonzerejét - de egyben ez jelöli ki a határait is. A történelem során a populista mozgalmak mindig kifulladtak, mert nem képesek valódi válaszokat adni a valódi problémákra. A teljes foglalkoztatottság és az etnikai homogenitás aranykora iránti nosztalgia nem fordítja vissza a fejlett országok népességének elöregedését, sokszínűbbé válását, sem pedig a globalizációt vagy az ipar automatizációját.

Meggyőződésem, hogy a liberális demokrácia mint politikai rendszer sokkal termékenyebb táptalajt biztosít ahhoz, hogy az emberiség megfeleljen a jövő kihívásainak, mint akár az illiberális demokrácia, akár a távol-keleti autokráciák. A tekintélyelvű rendszerek csak annyiban lehetnek sikeresek, amennyiben ki tudnak használni bőséges energiaforrásokat, munkaerőt, és amennyiben ezen erőforrások kihasználásában rugalmasnak bizonyulnak és teret engednek az innovációnak. Mivel azonban ezek a hibrid rendszerek feltörkvő gazdaságokban dominálnak, amelyek egyre nagyobb súlyt képviselnek a világgazdaságban, a liberális demokráciák győzelme egyáltalán nincs garantálva a világon. A liberális demokráciáknak le kell vonniuk a következtetéseket a múlt hibáiból:

1. A történelemnek soha nincs vége - és a tekintélyelvűség fenyegetését soha nem lehet kiiktatni a történelemből

2. A gazdasági fejlődés és a modernizáció, bár feltételei a stabil demokráciáknak, egyáltalán nem vezetnek szükségszerűen liberális demokrácia kialakulásához

3. A kirívó társadalmi egyenlőtlenségek erodálják a demokráciát - szükség van az újraelosztás rendszereinek újraformálására

4. A civil társadalom támogatása nélkül nem lehetséges a meglévő demokráciák megerősödése - és az autokratikus társadalmak kinyílása

5. A információs forradalom kétélű fegyver a demokrácia szempontjából - szükség van az információáramlás (pl. közösségi média) nemzetközi szabályozására

Hosszú távon a kérdés az, hogy milyen rendszerek képesek korunk égető gazdasági, társadalmi és ökológiai problémáira hatékony válaszokat találni. A 19. század végén és a 20. század közepén a liberális demokráciák képesek voltak arra, hogy az ipari forradalommal járó válságtüneteket hatékonyan kezeljék, és a társadalmi feszültségeket levezessék, új intézményes kereteket és mechanizmusokat kialakítva. A piac mindenhatóságába vetett hit helyett most is nagyobb állami szerepvállalásra lesz szükség - és nagyobb nemzetközi összefogásra, hiszen a globalizáció korában a nemzetekfölötti szabályozási rendszerek lehetnek igazán hatékonyak. Ezeknek az új megoldásoknak a megtalálásában és kivitelezésében óriási szerepe lehet a civil társadalomnak, ami a liberális demokráciák fő erőforrása és előnye a tekintélyelvű társadalmakkal szemben, amelyek elnyomják az önszerveződést.    

Sárosi Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr3513900798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.