Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1848 (1) 1918 (1) 1918. november 16 (1) 1919 (1) 1938 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (2) afro-amerikaiak (1) agy (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkoholizmus (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (7) apátia (1) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) autokrácia (2) Azerbajdzsán (1) balliberális (1) baloldal (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) Bécsi döntés (1) bevándorló (1) bevándorlók (7) Bibó István (1) Böhm Vilmos (1) bolygó (1) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (5) civil törvény (1) családon belüli erőszak (1) Dánia (1) darabont (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokráca (1) demokrácia (9) diákmozgalmak (1) diéta (1) diktatúra (1) Diner-Dénes József (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) élelem (1) elit (1) ellenforradalom (1) ellenzék (2) elme (1) első köztársaság (1) El Salvador (1) emberi jogok (8) emigráció (1) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) étkezés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) Európa (1) fasizmus (1) fehérterror (1) feketék (1) Felvidék visszacsatolása (1) felvilágosodás (2) fenntartható (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) fogyatékkal élők (1) fogyatékos (1) forradalom (1) forradalom és szabadságharc (1) Franciaország (1) Francia Kiss Mihály (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) globalizáció (1) gondolatrendőrség (1) gondolkodás (1) groupthink (1) győzelmi beszéde (1) gyűlöletbűncselekmények (1) hajléktalanság (1) haladás (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) Harmadik Birodalom (1) haza (4) hazafiság (3) házasság (1) haza és haladás (1) Haza és Haladás (1) Héjjas Iván (1) heti válasz (1) Himnusz (1) Hódmezővásárhely (1) holokauszt (3) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (4) Horthy Miklós (1) hús (1) húsipar (1) húsmentes (1) Huszt (1) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális (1) illiberális állam (2) illiberális demokrácia (1) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) intelligencia (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) iszlám (1) Iszlám (5) isztambuli egyezmény (1) Izsák (1) Jászi Oszkár (4) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) Justus Pál (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (3) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) Kína (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) kognitív tudomány (1) Kölcsey Ferenc (3) Köln (1) kommunizmus (1) konzervatív (1) kormány (2) környezetvédelem (1) Kossuth Lajos (1) közöny (1) köztársaság kikiáltása (1) Kristályéjszaka (1) kultúrharc (1) Kunfi Zsigmond (1) lakásszegénység (1) lakóotthon (1) lapbezárás (1) Libanon (1) liberális (4) liberális demokrácia (3) liberalizmus (12) Litván György (2) Lovassy László (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) március 15 (1) mecset (1) média (1) megértés (1) megismerés (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) Metternich (1) migráció (1) migránsok (2) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) Mónus Illés (1) MSZP (1) műanyag (1) műanyagszennyezés (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nácik (1) nacionalizmus (4) Nagy-Britannia (1) nagyivók (1) narkógettó (1) Németország (1) nemi erőszak (1) nemzet (4) neoliberalizmus (1) Népszava (1) népszavazás (2) NER (1) NIMBY (1) no-go zónák (1) nők jogai (1) Nolimpia (1) oktatás (2) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (9) Oroszország (1) országgyűlési ifjak (1) országgyűlési választások (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Parainesis (1) Párizs (1) patkányok (1) patriotizmus (1) Petőfi Sándor (2) PISA (1) plakátkampány (1) Polányi Károly (1) Polányi Laura (1) Polányi Mihály (1) polgári radikálisok (1) polgárjogok (1) politika (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) populizmus (3) Prohászka Ottokár (1) pszichiátrai betegek (1) Püspökladány (1) Putyin (2) rasszizmus (3) reformkor (3) rezsiszilárd (1) Róma (1) roma (1) romantika (1) Romero (1) sajtó (1) sajtószabadság (2) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (2) szabadságjogok (3) Szabó Ervin (1) Szalay László (1) szárazság (1) szavazás (1) századelő (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szende Pál (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szociáldemokrácia (2) szocializmus (1) szólásszabadság (2) Szózat (1) Tádzsikisztán (1) Tanácsköztársaság (1) Társalkodási Egyesület (1) tej (1) tengerszint emelkedése (1) tények (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) tojás (1) Tormay Cécile (2) történelem (1) történelmi alkotmány (1) Trump (2) Tübingen (1) tudás (1) tudatlanság (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) választás (3) választás 2018 (2) választójog (1) vallásszabadság (1) vega (1) vegán (1) vegetáriánus (1) Videla (1) vihar (1) Vörösmarty Mihály (1) vörösterror (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (4) Címkefelhő

Reakció a reakcióra

2012.06.18. 22:11 Pendulumblog

dialogue_on_art.jpgÍrhatnám, hogy Schmidt Mária "Reakciósnak lenni" című cikke nagy vihart kavart a magyar közéletben, de nem lenne igaz. A viharhoz valódi közélet szügségeltetne a közös ügyeinkről folytatott színvonalas vitákkal. Sajnos a mi mai magyar közéletünk két egymástól gondosan elszigetelt pocsolyához hasonlít, ami már régóta nem kap utánpótlást és friss vizet a másiktól, legfeljebb sárdobálás folyik – így mindkét pocsolya csak egyre poshadtabbá válik. Schmidt cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet. Sajnos a cikk valódi motorja nem a másik oldallal való párbeszéd kezdeményezése, hanem annak megbélyegzése, nem a pluralizmus jegyében való kompromisszumok keresése, hanem a progresszív, baloldali tradíció végleges kirekesztése a nemzeti hagyományból. Ahelyett, hogy egy korszerű, a 21. század kihívásainak megfelelő és önmagában is izgalmas kihívást jelentő jobboldali alapvetést fogalmazott volna meg, gyakorlatilag visszatért a reakció legrosszabb hagyományaihoz – mintha 1944 óta egyetlen év sem telt volna el. A cikkre adott egyes zsigeri baloldali válaszok színvonala sajnos nem volt különb. Pedig lehetne többet is tenni, mint kölcsönösen besértődni. 

A "baloldaliság" definíciója Schmidtnél elég sajtságos: "Baloldalinak lenni a huszadik században azt jelentette, hogy tagjai egy olyan politikai közösséghez tartoztak, akik hittek abban, hogy a történlemi haladás következtében kivívható és berendezhető a tökéletes, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen alapuló társadalom". A baloldaliság lényegét egy olyan utópizmusban véli felfedezni, amivel a ma magukat baloldalinak valló emberek többsége 1990 után már bizonyára egyáltalán nem tud azonosulni. És ha az antikommunista baloldaliság főáramát képező szociáldemokrata mozgalmat nézzük, amit Schmidt mintha kihagyna a képből, akkor jelentős része soha nem is tudott azonosulni. A kizsákmányolás és a szociális egyenlőtlenség elleni küzdelem kétségkívül identitásformáló tényezők a baloldali gondolkodásban, azonban ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a baloldaliság lényege egyfajta vallásos, fanatikus "hit" lenne egy tökéletes társadalomban – legfeljebb egy olyan társadalom építésére való törekvés, amelyben kevesebb a kizsákmányolás és kevesebb a szociális egyenlőtlenség.

Ha Schmidt Mária az 1990 utáni baloldali irányzatokat alaposabban megvizsgálja, inkább a pragmatizmus (gyakran már túlzott, opportunizmusba átmenő) térhódítását konstatálhatja, az utópista irányzatok végleg a margóra szorultak. Még a pálya szélén is a pragmatizmus dívik: a világ nagyvárosaiban tüntetéseket generáló Occupy mozgalom a 60-as évek újbaloldali mozgalmaival ellentétben meglepően gyakorlatias kiáltványokat tesz közzé – sőt, éppen azért kapták a legtöbb kritikát, mivel állítólag megmaradtak protest-mozgalomnak pozitív, konkrét jövőkép nélkül. Maga Schmidt is leszögezi, hogy a 70-es évektől a baloldali mozgalmak fókuszába a marginalizált kisebbségek jogérvényesítése került – a melegek, a feketék, a menekültek stb. polgárjogi mozgalmai ugyanakkor szintén pragmatikus célokat tűztek ki maguk elé, nem holmi "tökéletes társadalom" víziója mozgatja őket. Ezen mozgalmak többsége nem a "nagy ugrásra" vár és nem a polgári társadalom lerombolása a célja, csupán egyenlő esélyekkel szeretne integrálódni a polgári társadalomba.

i-want-change.jpgSchmidt a baloldaliság meghatározó elemének tekinti a "cél szentesíti az eszközt" elvet, hiszen aki utópiákban hisz, az nem válogat az eszközökben, hogy ezt az utópiát megvalósítsa. A baloldaliak egyik sajátossága szerinte, hogy a szép új világ építése közben hajlamosak eltaposni a másként gondolkodókat. Sőt, odáig megy, hogy kizárólag a jobboldalt tekinti demokratikusnak, a baloldalt pedig egy tollvonással kirekeszti a demokratikus politikai hagyományból! Kíváncsi vagyok, vajon a kérlelhetetlenül antikommunista de következetesen baloldali, szociáldemokrata Kéthly Anna hogyan illeszthető be ebbe a sematikus világképbe? Jogosan mutat rá arra a jelenségre, hogy a náci rezsim bűneiért kollektív bűnösként az egész jobboldalt megbélyegzik, holott a nácik áldozatai között a jobboldali demokraták éppúgy megtalálhatóak voltak. Ugyanezt a differenciálást azonban nem alkalmazza a kommunista rezsimek bűntetteivel kapcsolatban, holott tudva lévő, hogy a baloldali demokraták a sztálinista népirtás fő áldozatai és ellenségei közé tartoztak. A 21. században talán ideje lenne már felismerni, hogy a baloldali demokratákat és a jobboldali demokratákat sokkal több dolog köti össze, mint amennyi a nácikat és a kommunistákat elválasztja egymástól!

Berlin_Wall_Kiss.jpgMaga Schmidt is önellentmondásba keveredik, hiszen elismeri, hogy "az antikommunizmus leghatásosabb és legkérlelhetetlenebb ellenfelei" is baloldaliak voltak – vajon hogyan jön ez össze a sztálinista múlttal szembenézni képtelen, az antifasizmus oltárán mindent feláldozó baloldal képével? A kommunizmus machiavellisztikus értékrendjének legmegsemmisítőbb kritikáját éppen olyan baloldali értelmiségiek adták, mint Orwell, Koestler vagy Gide. Még az utópista 60-as évek újbaloldalának zászlóvivői, így Daniel Cohn-Bendit is a baloldal gyermekbetegségének könyvelték el a kommunizmust és élesen kritizálták a "létező" szocializmusokat. A baloldal utolsó utópista hulláma a 60-as évekkel végleg lezárult, a létező szocializmusok a 80-as évek végére megbuktak. A baloldal túlnyomó többsége leszámolt a forradalom mítoszával: azzal, hogy polgári társadalom erőszakos megdöntésével, a piacgazdaságból az állami tervgazdálkodásra vagy alulról felfelé építkező kommunákra való áttéréssel meg lehet haladni a kapitalista társadalmat. Eközben azonban azt sem illene elhallgatni, hogy a szociáldemokrata kormányok reformjai és a 60-as években gyökerező társadalmi mozgalmak jelentős sikereket értek el – eredményeiket ma már az új konzervatívok sem kérdőjelezik meg (pl. az azonos neműek közötti szex dekriminalizálása, vagy a feketék jogegyenlősége).

Ha a 60. évforduló alkalmából született Kádár-cikkeket elolvassuk a baloldali sajtóban, láthatjuk, hogy Kádárt senki sem tekinti többé hősnek a mainstream médiában. Bár a kádárista múlt ott kísért számos intézményrendszerünkben és társadalmi beidegződésünkben, az olcsó élet nosztalgiájában, az egypártrendszer restaurációját egyetlen jelentős politikai erő sem támogatja. Ma nem a baloldaliak avatnak szobrokat Kádár Jánosnak, hanem a jobboldaliak Horthy Miklósnak, akinek a kultuszát állami szinten élesztgetik. A jobboldali antidemokratikus Horthy-rezsim bűnei Schmidt Mária cikkében nem jelennek meg, mintha a terror csak 1944-ben kezdődött volna el Magyarországon, és kizárólag a nácik és a nyilasok nyakába lenne varható. A Horthy-rendszerről évtizedekig kizárólag gyűlöletes fasiszta rezsimként lehetett beszélni, ennél valóban indokolt árnyaltabban megközelíteni azt. Bethlen Istvánt például határozottan másként kell megítélni, mint a kor antiszemita szélsőjobboldalát. De ez még nem teszi szalonképessé és felvállalhatóvá ezt a fehérterrorban fogant, tekintélyelvű, antidemokratikus rendszert, amelynek látszat-parlamentarizmusa soha nem tette lehetővé a hatalom leváltását, és amelynek elitje revizionista láztól égve belevitte az országot a világháború poklába.

200px-WhiteTerror.gifA szerző másik önellentmondása abban nyilvánul meg, ahogyan a kapitalizmus győzelmét írja le a létező szocializmusokkal szemben. Egyrészt szerinte "a baloldal nyelve, fogalomkészlete a marxizmussal együtt a nyugati világ meghatározó beszédmódjává vált", majd rögtön ezután azt is leírja, hogy a kommunizmust a "szabadpiaci, liberális demokrácia" győzte le. Az a nyugati világ győzte le tehát a kommunista világot, aminek Schmidt szerint "meghatározó beszédmódjává" vált a baloldal nyelve! A rendszerváltás minden demokratikus erő győzelme volt, oldaltól függetlenül. Vajon a demokrácia, a jogállam, ahogyan ma ismerjük, és ahogyan legyőzte az agyaglábakon álló szovjet birodalmat, létre jöhetett volna a baloldal évszázados küzdelmei nélkül? Hiszen maga Schmidt Mária sem lehetne ma múzeumigazgató a nők politikai emancipációjáért folytatott sikeres baloldali mozgalmak nélkül! Azok a szabadságjogok, amelyek ma magától értetődőnek tűnnek a számunkra, amelyeket ma a demokrácia, a jogállam alapjainak tekintünk, több mint száz éves polgárjogi küzdelem eredményei, és a konzervatív, jobboldali kormányzatok makacsul ellenezték őket. A Horthy-rendszer parlamentáris volt ugyan, de a lakosság jelentős része nem részesült a politikai szabadságjogokból, és az establishment által tudatosan fenntartott nyomorban és alávetettségben volt kénytelen letölteni életét.

Úgy tűnik, a baloldalról alkotott sematikus kép Schmidt igazgató asszonynál zavaros jobboldali identitást takar: míg egyrészről a nyugati világ sikerét szerinte "a piacgazdaság, az emberi és egyéni jogok melletti kiállásával" érte el, másrészről ezeket baloldali értékekként határozza meg! Írásában úgy állítja be a Fidesz 1994 előtti liberális fázisát, mintha a fiatal demokraták már akkor is csupán eszközként használták volna az emberi jogi érvelést ahhoz, hogy lebontsák a "posztkommunista struktúrákat" – az emberi jogok, a jogállam eszerint tehát a jobboldalnak csupán instrumentalizált értelemben fontosak, holott korábban a kommunista rezsim elleni győzelem kulcsának ezeket nevezte meg. "A rendszerváltoztatást követően a liberális szabadságjogok mindennapi életünk részévé váltak, így a FIDESZ figyelme egyre inkább a nemzeti érdekek képviseletére, a posztkommunista rendszer lebontására fókuszált", állítja Schmidt. A szabadságjogokért folytatott küzdelmet nagyvonalúan lezárja 1994-el, mintha azóta már a megvalósult emberi jogi paradicsomban élnénk (pedig 2006-ban ismét a jobboldal beszédjének középpontjába kerültek az emberi jogok). Amennyiben a korábbi definíció szerint az antikommunizmus lényege a szabad piacgazdaság és az emberi jogok érvényesülése, akkor a jobboldal jelenlegi szembefordulása a piacgazdasággal és az emberi jogokkal nem más, mint kommunista restauráció. Ezt az önellentmondást jól szemléleteti az a tény, hogy az egykor Tibet szabadságáért tüntető fideszesek jelenleg a kommunista párt zsarnoksága alatt nyögő Kínát valóságos mintaországnak tekintik, a Tibetért tüntetőket pedig rendőrök távolítják el.

berlin20wall20freedom.jpgÉs ha a jobboldali identitás mégsem a piacgazdaság és az emberi jogok köré épül, akkor mi a lényege? A "legjobb magyar tradíciók" véleményem szerint már Szent István óta Nyugat-Európa, a szabad világ felé orientálódtak, annak felismerését jelentették, hogy nemzeti kibontakozásunk nem lehetséges anélkül, hogy sorsunkat, szabadságunkat Európa sorsához és szabadságához kötnénk. Nincs sajátos magyar út, nincs tertium datur, nem létezhetünk, nem lélegezhetünk a nyugati világ szabad levegője nélkül. Azok a történelmi kísérletek, amik Magyarország sorsát a nyugati demokratikus értékekkel szemben fellépő birodalmakhoz vagy világnézetekhez próbálták kötni, rendre tragédiával végződtek. Schmidt szerint a Fidesz a jóléti állam lebontásának neokonzervatív programjával került hatalomra a tékozló és korrupt szocialista kormányzás után. Ez valójában csak félig igaz: a Fidesz az előző kormány korruptságának köszönhette sikerét. Választási ígéretei azonban nem kevesebb, hanem több jólétet és több állami beavatkozást ígértek a választóknak, és folyamatosan a korábbi szocialista kormányzat megszorításai ellen agitáltak. Hatalomra kerülésük egyáltalán nem annak köszönhető, hogy a polgárok tömegei fordultak volna el a jóléti államtól és követelték volna az ingyenes felsőoktatás beszűkülését vagy a munkavállalói jogok megnyirbálását.

A jóléti állam a schmidti megközelítésben egy olyan vízfej, ami valójában lefékezte a fejlődést és csökkentette Európa versenyképességét. Egy fenntarthatatlan kényeztető-rendszer, ami az ellustult, dolgozni nem szerető európai munkást elhalmozta mindenféle őt meg nem illető kényelemmel. Mintha a jólét forrása nem maga a munkás lenne, az állam bevételi forrása mintha nem az adókból származna. A cikk szerzője lelustázza és lefelelőtlenezi azokat a dolgozókat, akiknek az adójából végső soron a saját intézményét is fenntartja az állam. A cikk mintha párhuzamot vonna a kommunista tervgazdálkodás és a piacgazdaságon alapuló jóléti állam között, a jóléti állam lebontását az antikommunista harc logikus folytatásának tekinti – ez a párhuzam azonban hamis. A piacgazdaság nem jelenti feltétlenül a piacok mindenhatóságába és az állami újraelosztás minimalizálásába vetett hitet. A 70-es évek óta a jóléti államok folyamatos leépülését tapasztalhatjuk, a megtermelt jólét egyre nagyobb részéből egy egyre szűkebb elit részesül, ezt a folyamatot a válság csak tovább eszkalálta. Azok az intézkedések, amik a versenyképesség nevében leépítik például a színvonalas, széles körben, egyenlő esélyekkel elérhető oktatást, azok végső soron az ország versenyképességét teszik tönkre. Magyarország jövője nem földgázra vagy olajra épülhet, csakis a képzett munkaerőre. Hiába hivatkozik a cikk szorgalomra és ambícióra – ha az ezen a képességek birtokában lévő fiatalok elhagyják az országot!

right-way-wrong-way1.jpg"Mérlegeljük azt is, mi helyes, mi helytelen, mi erkölcsös, vagyis a jó és mi az erkölcsi szempontból rossz válasz az előttünk álló kérdésekre," írja Schmidt. Valóban, mérlegeljük. A nemzeti együttműködés politikája ezen a mérlegen minden szempontból megbukik. A társadalom többségéből újra olyan kiszolgáltatott bérrabszolgát és jobbágyot kreál, akinek egyetlen célja, hogy az elitek gazdagodását szolgálja. A társadalom peremére szakadt kisebbségek problémáiból rendészeti kérdést generál, szétzúzta az esélyegyenlőségen alapuló közoktatást, korlátozta a szabadságjogokat, csökkentette az állam átláthatóságát, számonkérhetőségét és olyan kaotikus, kiszámíthatatlan gazdaságpolitikát folytat, ami elrettenti a befektetőket és hitelezőket az országnak még a környékéről is. Magyarország jóhírnevét két esztendő leforgása alatt sikerült a béka feneke alá süllyeszteniük ezzel a katasztrófapolitikával.

Mit kínál fel nekünk Schmidt Mária a nagy nehezen kivívott jogokkal és jóléttel szemben? Isten, haza, család. Hát lássuk.

Isten

 god.jpgValamilyen rejtélyes okból a baloldalt a szerző szükségszerűen istentelennek bélyegzi, holott az ateizmus és a baloldaliság közötti kapcsolat sosem volt általános és szükgsészerű, és a kinyilatkoztatott írásoknak nem kizárólag jobboldali olvasata létezik. Sőt. A cikk nem foglalkozik például Latin-Amerikával, ahol a baloldal virágkorát éli, és ezt egyáltalán nem a kereszténységgel szembefordulva teszi – hanem a keresztény tanítás alapján a társadalmi szolidaritás és a kirekesztettekkel való együttérzés mélyebb megélésére buzdítja a társadalmat (lásd felszabadítás teológia, pl. Leonardo Boff). Számomra egyébként felfoghatatlan, hogyan egyeztethetik össze egyes politikusok keresztény meggyőződésükkel a hajléktalanok kriminalizálását, a legnyomorultabb embertársaink megbélyegzését és kirekesztését a rend és versenyképesség nevében. Ha a keresztény erkölcs jegyében kívánjuk értékelni országunk jelenlegi politikáját, akkor vajon nem az-e a leghelyesebb, ha vetünk egy pillantást a legnyomorultabbak helyzetére? A börtöneink a legzsúfoltabbak és legélhetetlenebbek egész Európában, a menekülteket koncentrációs táborokba zárjuk, a romákat az élet minden területén szegregáljuk, a hajléktalanokat kriminalizáljuk. A keresztény erkölcsök siralmas állapotban leledzenek.

Haza

220px-Kossuth_Coat_of_Arms.pngAki szereti a hazáját, az tiszteli azokat, akik hozzájárultak nemzeti kultúránkhoz és harcoltak annak szabadságáért. Schmidt Mária egész egyszerűen kirekesztené a nemzeti hagyományból a baloldalt, de ez az operáció nem lehet sikeres. A 21. században már nem lehet kimetszeni a nemzeti hagyomány testéből a progresszív örökséget: a Nyugatot, a Nyolcak festészetét, Bartók és Kodály zenéjét, Ady költészetét, Jászi Oszkárt és a Huszadik Századot, Szabó Ervint és a modern művelődéspolitikát, József Attilát és Radnótit – ezek egyszerre a nemzeti hagyomány és a baloldali örökség részei. Ezek a progresszív, liberális, baloldali géniuszok sokkal inkább meghatározzák magyarságunkat, mint a szélsőjobboldali szubkultúrákban divatos nemezelt hasitasi vagy a rovásírásos T-shirt. A baloldali, progresszív hagyomány kirekesztése nem más, mint második Trianon - ami ezúttal szellemi értelemben csonkítja meg a nemzetet. Fontos, hogy olyan írók is elnyerjék helyüket az irodalmi kánon másod- vagy harmadvonalában, mint Tormay Cécile vagy Nyirő József – ugyanakkor politikai örökségük felvállalhatatlan a 21. században, és nem mérhetők Adyhoz, József Attilához, Radnótihoz, akik mind visszafordíthatatlanul megváltoztatták azt, ahogyan magyarként érzünk és létezünk. Aki szereti a hazáját, annak a holokauszt éppolyan szívszorítóan szerves része a történelmi múltnak, mint Trianon. Magyarország egyikkel sem volt képes őszintén szembenézni. Trianon esetében a baloldaliak jelentős része a totális érdektelenség állapotában (lásd pl. a Milla sok vihart kavart posztját), míg a jobboldal jelentős része a Nagymagyarország-kultusz bűvkörében áll – pont ezért nem igazán tudjuk sem magunk, sem Európa felé kommunikálni, hogy mi is volt a gond Trianonnal. A holokauszt esetében pedig a jobboldal jelentős része nem képes szembenézni a Horthy-rendszer felelősségével, és az egészet rákenné a nyilasokra és a németekre, a baloldal egy része pedig ideológiai bunkónak használja a holokausztot a mindenkori jobboldallal szemben. Pedig mindkét tragédia a miénk. Apai dédnagybátyám a Don-kanyarban pusztult el munkaszolgálatosként, anyai nagyapám székely földönfutóként menekült el Erdélyből a világháború után – így hát én mindkét tragédiát teljesen a magaménak érzem.

Család
family-89254.jpgEurópa öregszik, ennek az öregedésnek két olvasata létezik. A neokonzervatív olvasat szerint az "elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró", értékektelen nihilizmusban dagonyázó fiatalok nem akarják már teljesíteni a nemzet iránti kötelességüket és ezért nem vállalnak gyermeket. A megfelelő – értsd: jobboldali konzervatív - értékrendszer helyreállításával, a baloldali-liberális értékrend felszámolásával tehát a gyermekszületések aránya is újra helyreállítható lesz. Ezzel az elképzeléssel van egy kis bökkenő. Jelenleg ugyanis éppen azon skandináv országokban a legmagasabb a születésszám az öregedő Európában, ahol a szociáldemokrata kormányok évtizedes uralma alatt a világon egyedülálló eredményeket értek el munkavállalói jogok és a női egyenjogúság terén. Kormányunk a gyermekvállás ösztönzéséhez szükséges intézkedésekneknek éppen az ellenkezőjét teszi, és elveszi a fiataloktól az itthoni családalapítás és jövőtervezés lehetőségét: aki rossz körülmények közé születik, annak eleve nincs esélye eltartani egy családot, különösen akkor, ha közmunkát folytat éhbérért valamelyik fideszes vagy jobbikos földesúr birtokán. A középosztálybeli fiatalok pedig mobilisak - idegen nyelveket beszélnek, internetet használnak, és európai perspektívából szemlélik országunkat – és ha azt látják, hogy az ország egyre rosszabb gazdasági helyzetben van és egyre kevésbé szabad, akkor bizony lelépnek. Azt gondolom, hogy a kormány politikájáról a leglesújtóbb és egyben legobjektívabb ítéletet a fiatalok alkotják, akik az ijesztő statisztikák szerint többségükben már nem itt képzelik el a jövőjüket!

"A 21. század kihívásaira nem lehet 20. századi válaszokat adni," hangoztatja zárógondolatként Schmidt Mária. Ezzel én is tökéletesen egyet tudok érteni. Azzal azonban nem, hogy a kormány jelenlegi politikája adekvát választ adna a 21. század kihívásaira. Valójában nagyon is 20. századi válaszokról van szó, semmi olyat nem látunk, ami legkésőbb a 80-as évekig fel ne bukkant volna. Nem hiszem, hogy Ronald Reagan van Margaret Tatcher politikai és gazdasági újításait különösebben innovatívnak lehetne nevezni 2012-ben. A Fidesz neokonzervatív fordulata hosszú távon aláássa a középosztályt és elmélyíti a szakadékot az elitek és a társadalom peremére szorult csoportok között, a politikai mezőt végletesen polarizálja és paradox módon a kádári struktúrák és mémek múmiaszerű továbbélését szolgálja. Rengeteg olyan futószallagon hozott törvénnyel találkozunk, amiben semmi új nincs – egyszerűen visszalépés a Kádár-kor szemléletéhez, annak antidemokratikus, titkolózó, tekintélyelvű döntéshozásához, büntető-fegyelmező megközelítéséhez. Az "unortodox" gazdasági fejlődési modellről már csak az képes elhinni, hogy valóban a virágzás felé vezeti az országot, aki kizárólag az MTI híreiből szerzi információit és beveszi azt a maszlagot, hogy az egész nyugati sajtó összeesküdött ellenünk (nota bene, ez is egy posztkommunista beidegződés!). Nem gondolom, hogy ettől felelne meg Magyarország a 21. század követelményeinek.

Világunk alapvető ökológiai katasztrófa küszöbén áll, meggyőződésem, hogy száz év távlatából napjaink bal- és jobboldali pártharcai kicsinyes torzsalkodásoknak fognak tűnni ahhoz képest, hogy vajon miért nem állítottuk időben fenntartható pályára a gazdaságunkat, miért nem állítottuk meg a természeti erőforrások pazarlását, széles társadalmi rétegek leszakadását és jogfosztását, és miért nem voltunk képesek a nemzetállami önzésen túllépve globális perspektívába helyezni a nemzet túlélését? A 21. század kihívásaira nem holmi baloldali vagy jobboldali fordulat hozza meg a választ, nem a másik oldal "szétzúzása" (Orbán Viktor) - hanem a párbeszéd, a közös hang, a közös értékek megtalálása. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr104597030

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A Nézőpont Intézet rózsaszín szemüvegben kutatja a Fidesz jövőjét 2012.06.19. 18:22:58

Mráz Ágoston Sámuel és csapata sokkal népszerűbbnek láttatja a Fideszt, mint más közvéleménykutató cégek. Szerintük a teljes felnőtt lakosság 28 százaléka, míg a Medián szerint csak 22, az Ipsos szerint 17, a Tárki szerint pedig csak 16 százaléka szava...

Trackback: A Terrorházas Schmidt Mária olcsó, kisigényű, szorgalmas magyar munkásokat akar 2012.06.19. 18:21:46

Milliárdos Mariskánk szerint a magyar dolgozó “elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró”, szemben az olcsó, kisigényű, jól képzett, és szorgalmas ázsiai bérmunkásokkal. Hát ide figyelj, nyuszifül! Éle...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.