Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1848 (1) 1918 (1) 1918. november 16 (1) 1919 (1) 1938 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (2) afro-amerikaiak (1) agy (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkoholizmus (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (7) apátia (1) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) autokrácia (2) Azerbajdzsán (1) balliberális (1) baloldal (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) Bécsi döntés (1) bevándorló (1) bevándorlók (7) Bibó István (1) Böhm Vilmos (1) bolygó (1) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (5) civil törvény (1) családon belüli erőszak (1) Dánia (1) darabont (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokráca (1) demokrácia (9) diákmozgalmak (1) diéta (1) diktatúra (1) Diner-Dénes József (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) élelem (1) elit (1) ellenforradalom (1) ellenzék (2) elme (1) első köztársaság (1) El Salvador (1) emberi jogok (8) emigráció (1) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) étkezés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) Európa (1) fasizmus (1) fehérterror (1) feketék (1) Felvidék visszacsatolása (1) felvilágosodás (2) fenntartható (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) fogyatékkal élők (1) fogyatékos (1) forradalom (1) forradalom és szabadságharc (1) Franciaország (1) Francia Kiss Mihály (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) globalizáció (1) gondolatrendőrség (1) gondolkodás (1) groupthink (1) győzelmi beszéde (1) gyűlöletbűncselekmények (1) hajléktalanság (1) haladás (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) Harmadik Birodalom (1) haza (4) hazafiság (3) házasság (1) haza és haladás (1) Haza és Haladás (1) Héjjas Iván (1) heti válasz (1) Himnusz (1) Hódmezővásárhely (1) holokauszt (3) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (4) Horthy Miklós (1) hús (1) húsipar (1) húsmentes (1) Huszt (1) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális (1) illiberális állam (2) illiberális demokrácia (1) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) intelligencia (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) iszlám (1) Iszlám (5) isztambuli egyezmény (1) Izsák (1) Jászi Oszkár (4) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) Justus Pál (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (3) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) Kína (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) kognitív tudomány (1) Kölcsey Ferenc (3) Köln (1) kommunizmus (1) konzervatív (1) kormány (2) környezetvédelem (1) Kossuth Lajos (1) közöny (1) köztársaság kikiáltása (1) Kristályéjszaka (1) kultúrharc (1) Kunfi Zsigmond (1) lakásszegénység (1) lakóotthon (1) lapbezárás (1) Libanon (1) liberális (4) liberális demokrácia (3) liberalizmus (12) Litván György (2) Lovassy László (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) március 15 (1) mecset (1) média (1) megértés (1) megismerés (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) Metternich (1) migráció (1) migránsok (2) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) Mónus Illés (1) MSZP (1) műanyag (1) műanyagszennyezés (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nácik (1) nacionalizmus (4) Nagy-Britannia (1) nagyivók (1) narkógettó (1) Németország (1) nemi erőszak (1) nemzet (4) neoliberalizmus (1) Népszava (1) népszavazás (2) NER (1) NIMBY (1) no-go zónák (1) nők jogai (1) Nolimpia (1) oktatás (2) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (9) Oroszország (1) országgyűlési ifjak (1) országgyűlési választások (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Parainesis (1) Párizs (1) patkányok (1) patriotizmus (1) Petőfi Sándor (2) PISA (1) plakátkampány (1) Polányi Károly (1) Polányi Laura (1) Polányi Mihály (1) polgári radikálisok (1) polgárjogok (1) politika (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) populizmus (3) Prohászka Ottokár (1) pszichiátrai betegek (1) Püspökladány (1) Putyin (2) rasszizmus (3) reformkor (3) rezsiszilárd (1) Róma (1) roma (1) romantika (1) Romero (1) sajtó (1) sajtószabadság (2) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (2) szabadságjogok (3) Szabó Ervin (1) Szalay László (1) szárazság (1) szavazás (1) századelő (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szende Pál (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szociáldemokrácia (2) szocializmus (1) szólásszabadság (2) Szózat (1) Tádzsikisztán (1) Tanácsköztársaság (1) Társalkodási Egyesület (1) tej (1) tengerszint emelkedése (1) tények (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) tojás (1) Tormay Cécile (2) történelem (1) történelmi alkotmány (1) Trump (2) Tübingen (1) tudás (1) tudatlanság (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) választás (3) választás 2018 (2) választójog (1) vallásszabadság (1) vega (1) vegán (1) vegetáriánus (1) Videla (1) vihar (1) Vörösmarty Mihály (1) vörösterror (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (4) Címkefelhő

Tényleg eljött az illiberális demokráciák kora?

2014.08.21. 10:16 Pendulumblog

FreeVector-Freedom-Vector-Art_1.jpgSokak szerint Orbán tusványosi “zagyvaságait” nem érdemes komolyan venni, és egyébként is, semmi újat nem tartalmazott ez a beszéd, ami valóban alacsony színvonalat ütött meg, és nélkülözi a koherenciát. Mégis, ösztönös érzékkel tapintott rá bizonyos világtrendekre. Fareed Zakaria, aki 1997-ben az illiberális demokráciákról írt cikket, egyenesen trendsetternek nevezi, és a putyinizmus terjedéséről ír. Az más kérdés, hogy Orbán ezeket a trendeket a saját hazai hatalmi pozíciójának megerősítésére, újonnan kialakított hatalmi rendszerének igazolására használja fel. És a világtrendek puszta felismerése még nem jelenti azt, hogy a magyar miniszterelnök helyesen mérte fel azok valódi jelentőségét, illetve Magyarország geopolitikai lehetőségeit.

Tény, hogy az elmúlt évtizedben a nyugati típusú liberális demokráciák fejlődése, expanziója megtorpanni látszik. A Freedom House 2014-es jelentése például leszögezi, hogy már hét éve kedvezőtlen trendek figyelhetők meg a világon a politikai szabadságjogok terén, több ország került távolabb a liberális demokrácia eszményeitől, mint ahány közelebb hozzá.

Az is tény, hogy azok a nemzetek, amelyek a legmeredekebb gazdasági növekedést érték el az elmúlt évtizedekben, nem a fejlett nyugati demokráciák közül kerültek ki. Olyan országok, mint Kína, Oroszország vagy éppen Törökország igen jelentős GDP növekedést produkáltak.

Ezekből a premisszákból a miniszterelnök azt a következtetést vonja le, hogy a liberális demokrácia, mint közösségszervező forma alul maradt a nem liberális rendszerekkel folytatott versenyben – mivel kevésbé tudja versenyképessé tenni a társadalmat és a gazdaságot.

Ez a következtetés hibás.

Először is, bár számos megtorpanásra találhatunk példát a liberális demokráciák történetében, a recesszió mindig konjunktúrának adta át a helyét. Másodszor, azok az országok, amelyeket Orbán sztárol, valójában nagyon is törékeny és csalóka fejlődést produkálnak, hosszú távú fenntarthatóságuk kérdéses.

Az 1930-as években a nagy gazdasági világválság idején már szinte közhelyszámba ment temetni a nyugati típusú demokráciákat. Európa egyre több országa tette magáévá a “munka alapú”, korporatista-autokrata államszerveződési elvet, amely vagy a kommunizmust, vagy az etnicista nacionalizmust tűzte zászlajára. Mindkét rendszer meghaladottnak minősítette az egyéni szabadságjokat. Csupán néhány megrögzött szociáldemokrata és humanista vívta utóvédharcát a liberális demokrácia mellett, akik többé már nem tudtak komoly tömegtámogatásra szert tenni. Mégis, hosszú távon a liberális demokráciák lassú, de feltartóztathatatlan előretörését figyelhetjük meg. A második világháború vége, majd a vasfüggöny lehullása a liberális demokráciák újabb előretörését hozta magával. 1978-ban, abban az évben, amelyben születtem, a Freedom House besorolása szerint a nemzetállamok 28%-a volt szabad, 31%-a részben szabad és 41%-a nem szabad. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, az államok 45%-át minősítik szabadnak, 30%-át részben szabadnak és 24%-át nem szabadnak. A 30-as évek és napjaink világa közötti párhuzam több, mint szembentűnő: a gazdasági világválság nyomában előretörő politikai populizmus korát éljük. De az átmeneti recesszió ellenére éppúgy okunk van feltételezni, hogy a jelenlegi recessziót a demokratikus fejlődés konjunktúrája váltja fel. 

Screen Shot 2014-08-21 at 10.29.37.png

Amikor a gazdasági és a technológiai fejlődés előnyei egy társadalom széles rétegei számára elérhetővé válnak, az a szociális, a kulturális és a politikai mémek koherens változását eredményezi. Sokáig megkérdőjelezetlen volt az a tézis, hogy ezen változások kibontakozása hosszú távon termékenyebb táptalajt biztosít a liberális demokráciák kialakulásához, mint bármilyen más államszerveződési modelléhez. A közösségi attitűdök, értékek változása és a gazdasági fejlődés összefüggéseit jól nyomon lehet követni az olyan vizsgálatok segítségével, mint a Ronald Inglehart nevéhez fűződő Worlds Value Survey, amely a világ népességének mintegy 90%-áról nyújt reprezentatív adatokat, és ami egyértelmű korrelációt állítot fel a gazdasági jólét és a demokráciák között. A tézise szerint a “gazdasági fejlődés előmozdítja a demokráciát, amennyiben egyrészt egy széles, tanult és önkifejezésre képes középosztályt teremt, akik hozzászoktak, hogy önállóan gondolkodjanak, másrészt pedig átformálja az emberek értékeit és motivációit.”

Az elmúlt évtizedek történéseiből kiderült, hogy a gazdasági fejlődés és a demokratikus átalakulás közötti viszony ellentmondásos és komplex. Azt az egyébként a modernizáció és demokrácia közötti pozitív korrelációt kimutató kutatók, mint például Lipset vagy Inglehart  is hangsúlyozták, hogy a modernizáció nem linerális, a gazdasági fejlődés nem vezet automatikusan demokráciához. A világ számos országa nem feleltethető meg a nyugat-európai fejlődési modellnek, az elmúlt évtizedekben láthattuk, hogy jelentős gazdasági fejlődést produkáló országok meglepő ellenállóképességet tanusítottak a liberális demokrácia bevezetésével szemben, míg alacsony jövedelmű országokban meglepően sikeressé válhatott a demokrácia. A gazdasági növekedés mellett a háborúk, gazdasági válságok, intézményes változások, az elitek vagy egyének döntései alakítják egy állam sorsát. Az USA és számos fejlesztési ügynökség hibásan azt feltételezte, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása majd automatiusan demokráciák létrejöttéhez vezet, azonban a növekedés gyakran éppen hogy tekintélyelvű rezsimek megszilárdulását eredményezte, amennyiben nem társult mélyreható társadalmi és politikai reformokkal, az emberek attitűdjeinek átalakulásával, az emberi jogok határozott védelmével.

Ha az alacsony jövedelmi kategóriába (low income) tartozó demokratikus és autokratikus államokat hasonlítjuk össze, egyértelműen a demokráciák kerülnek ki győztesen. A szegény demokráciákban az emberek átlagéletkora 9 évvel magasabb, 40%-al nagyobb esélye van a gyerekeknek a középfokú oktatásba való bejutásra, a mezőgazdasági javakhoz való hozzáférés pedig 25%-al magasabb (a szegény országokban a lakosság átlagosan 70%-a mezőgazdaságból él), és még lehetne folytatni a statisztikákat. Tény ugyanakkor az is, hogy egyes autoriter berendezkedésű országok jelentős gazdasági sikereket értek el, ami az életszínvonal jelentős növekedésével társult. 

Ezek a represszív rezsimek felismerték, hogyan képesek hosszú ideig fenntartani a gazdasági növekedést úgy, hogy közben elnyomják a politikai pluralizmust. A korábbi totalitárius rezsimekkel szemben, amelyek a társadalmi javak teljes kontrolljára törekedtek, megelégednek bizonyos stratégiai koordinációs javakhoz való hozzáférés szigorításával: akadályozniuk kell a kisebbségi csoportok politikai szabaságjogainak érvényesülését, ellenőrizniük kell a médiát és korlátozniuk kell a felsőoktatásba való bejutást. Ezek az intézkedések jelentősen csökkentik a rezsimváltó ellenzéki mozgalmak eredményességét anélkül, hogy a gazdasági növekedést veszélybe sodornák. Ezt a képletet Magyarországtól Egyiptomon keresztül Kínáig sikeresen alkalmazzák a tekintélyelvű vezetők.

Mégis, egy tekintélyelvű rezsim nagy túlélési képessége még nem jelenti azt, hogy egyben versenyképesebb alternatívát kínál a társadalom számára, mint a liberális demokráciák. Hosszú távon az autoriter rezsimek sikerességét aláássák az Inglehart által említett, a gazdasági fejlődéssel összefüggő strukturális és kulturális tényezők.  

Ott van például a kínai “gazdasági csoda”, ami jóval törékenyebb a látszatnál. A kínai gazdasági fejlődés ezer szálon függ az Egyesült Államok gazdaságától, a nyugati tőkétől és piacoktól, éppen úgy, ahogy azok függenek a kínai természeti erőforrásoktól és az olcsó munkaerőtől. Ez a kölcsönös egymásrautaltság sokkal inkább kulcsa az elmúlt évtized töretlen GDP-növekedésének Kínában, mint a sajátos illiberális államberendezkedés. Az elmúlt években már komoly válságjelek mutatkoznak, egyesek csak idő kérdésének tartják az állami kölcsönökből felhízlalt ingatlanlufi kidurranását, amely hipermodern szellemvárosok felépüléséhez vezetett. Ahhoz, hogy a belső fogyasztói piac fejlődjön és a munkaerőpiac versenyképes maradjon, ezáltal a gazdasági fejlődés fenntartható legyen, hogy Kína a világ összeszerelő műhelyéből valódi gazdasági szuperhatalommá váljon, jelentős reformokra van szükség. Többek között politikai reformokra is. Az illiberális, autoriter államberendezkedés eddig inkább akadályát képezte a szükséges reformoknak, a technológiai innovációnak, hiszen azok hosszú távon veszélyt jelentenek a politikai elit hatalmára.

china-bubble.png

A gyors gazdasági fejlődés ráadásul önmagában nem tette elégedettebbé a kínai társadalmat, mint a nyugati társadalmakat. Az olyan felmérések szerint, mint az ENSZ World Happiness Report vagy a World Values Survey, a kínaiak egyre kevésbé elégedettek a sorsukkal a világ többi országához viszonyítva. Christian Welzel kutató ezt a “boldogság monetizációjával” magyarázza – magyarul azzal, hogy az állam kizárólag a pénzügyi jövedelmekre redukálja a boldogságot. A jövedelem és vagyon eloszlását mérő Gini-index szerint ráadásul a társadalmi egyenlőtlenség Kínában a legyenlőtlenebb latin-amerikai társadalmakéval vetekszik. A nagyvárosi középosztály egyre kevésbé éri be a boldogság monetizációjával, igényei egyre nőnek. Az elit látványos korrupciója, az állami bürokrácia mindehatósága, a szabadságjogok hiánya, a természeti erőforrások fenntarthatatlan pazarlása egyre nagyobb civil ellenállást vált ki Kínában. Csak 2011-ben 180 ezer tüntetést tartottak. A kínai nem-kormányzati szervezetek száma 1989 és 2012 között 4446-ról közel 500 ezerre emelkedett. A pártállam egyre kevesebb hatékonysággal és egyre költésgesebben képes csak fenntartani az információk és a tudás fölötti hatalmi monopóliumát.  

Ami az orosz gazdaságot illeti, a hivatalos állami propagandán kívül nem igen találkozni olyan elemzésekkel a sajtóban, amelyek sztárként emlegetik. A 2000-es évek elejétől valóban jelentős gazdasági növekedésre került sor, és a növekedésből Putyin a népnek is csorgatott valamennyit, ami az életszínvonal emelkedésében is megmutatkozott. A nyersanyag exportálásból származó bevételek segítségével azonban sem sikerült modernizálni a gazdaságot és a társadalmat, ami szükséges lett volna a rendkívül kedvezőtlen demográfiai trendek visszafordításához (az orosz társadalom egészségi állapota kriminálisan rossz). Amióta pedig a globális pénzügyi válság bekövetkezett, a növekedésnek is vége. Az elmúlt években az elemzők többsége nem az orosz gazdaságot sztárolja, hanem arról ír, miként akadályozza meg a gazdasági növekedést és innovációt a jogbiztonságot fenyegető állami bürokrácia és korrupció. A 2011-es elégedetlenségi hullám komoly jelzés volt Putyin számára, amelyen sikerült ugyan a szovjet időket idéző represszióval és a birodalmi-nacionalista érzelmekkel ügyesen manipulálva úrrá lenni, de vajon meddig? Az utóbbi idők egyik legnépszerűbb Oroszországról írott könyvének már a címe is árulkodó: “A törékeny birodalom: hogyan szeretett bele és hogyan szeretett ki Vlagyimir Putyinból Oroszország”.

A magyar miniszterelnök által említett másik sztár, Törökország gazdasági csodája szintén ellentmondásokkal terhelt. A legnagyobb török ipari konglomerátum elnöke, Rahmi Koc szerint a török gazdaság legnagyobb gyengesége szintén a külföldi tőkebehozataltól való függősége, a jelenlegi fejlődés nem fenntartható jelentős reformok nélkül. Halil Karaveli, a John Hopkins Egyetem Törökország-szakértője szerint a reformok kibontakozását pedig éppen Erdogan miniszterelnök jogbiztonságot, a munkaerőpiaci érvényesülést, az esélyegyenlőséget gyengítő intézkedései akadályozzák. “A tény, hogy a török gazdaság folyamatosan növekedett, miközben az állam autoriterré vált, azt az illúziót keltette, hogy az üzlet az illiberális környezetben is virágozni fog,” írja Karaveli. “Ez az illúzió azonban ma már szétesőben van. Törökországban az állami tekintélyelvűség és a kapitalizmus nem férhet meg többé együtt. Ennek fényében Erdogan választási győzelme arra rendeltetett, hogy pirrhuszi győzelem legyen.” Egy olyan rezsim, amely csak a szociális média elérhetetlenné tételével tudja biztosítani fennmaradását, vajon mennyire segíti elő a kulturális és technológiai innovációt?

turkey_vs._twitter._khalid_albaih_march_2014.jpg

Azok az államok, amelyekről eddig beszéltünk, még az induszrializáció szakaszában járnak. Akár Kínára, akár Törökországra is igaz, hogy népességük jelentős része még rurális körülmények között él, a gyors gazdasági növekedés egyik motorja éppen az olcsó falusi munkaerő beáramlása a városokba. A városi középosztály kialakulása, önkifejezési értékválasztásának fejlődése, a posztindusztriális társadalmi erjedés alapvető változásokat idézhet elő a politikai struktúrában is. De vajon mi a helyzet az olyan társadalommal, mint Szingapúr, amely már a posztindusztriális fejlődési szakaszába lépett, mégis megmaradt az illiberális, autoriter fejlődési pályán? Inglehart szerint Szingapúr mutatja, hogy a gazdasági fejlődés/demokratizálódás korreláció nem éppen vastörvény, kivételek márpedig vannak. Szingapúr, amelynek a gazdasági mutatói a legjobbak között szerepelnek a világon, ráadásul arra is példa, hogy az autoriter kormányzás nem feltétlenül korrupt. A Freedom House a “részben szabad” besorolást adta az évtizedek óta ugyanazon párt által kormányzott városállamnak, a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-indexe által osztályozott 175 államból a 150. helyen kullog, ugyanakkor évek óta a legkevésbé korrupt államok között szerepel a Transparency International listáján. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a 2011-es választásokon a kormánypárt (PAP) évtizedek óta a leggyengébb eredményét érte el, és számos jele van annak, hogy a rezsim egyre kevésbé hatékonyan képes fenntartani a tömegtámogatását, különösen a nagyvárosi fiatalok körében. A rezsim itt is csak úgy képes fenntartani hatalmát, ha növekvő represszióval válaszol, például az Internethez való hozzáférés korlátozásával. 

download (1).jpeg

Orbán tusványosi beszédét azért övezi ilyen nagy nemzetközi figyelem, mivel ritkán fordul elő az, hogy egy a centrumhoz ilyen közel álló országban, ahol a liberális demokrácia intézményei már régóta jelen vannak, és amely gazdaságának fejlesztésére az EU jelentős pénzforrásokat mozgósított, ilyen látványosan szembeforduljon a liberális demokráciával. 2004 óta szinte minden jelentős fejlesztést az EU finanszírozott, mégis, a magyar kormány sikeresen fordította szembe a lakosságot az EU-val és annak alapértékeivel. A Nyugat csalódottsága érthető, akárcsak azok a hangok (pl. Washington Post), amelyek az USA-tól és az EU-tól eddigi fejlesztési politikájának revízióját és pénzügyi szankciókat követelnek. Az ukrajnai válság kapcsán éppúgy megerősödtek azok a hangok is, amelyek szerint az Oroszországgal szemben eddig követett politika (az oroszországi gazdasági növekedés stimulálása, abban a reményben, hogy ez egyben a demokratikus fejlődést is elősegíti majd) alapvetően elhibázott.

Paradigmaváltásra van szükség abban, ahogyan a modernizáció, a gazdasági növekedés és a demokrácia kapcsolatáról, illetve ahogyan magáról a demokráciáról gondolkodunk.

A magyarországi példa nem a liberális demokrácia mint közösségszervező módszer csődjét bizonyítja. Sokkal inkább azt, hogy a demokrácia megszilárdulásához nem elégséges a viszonylag jelentős gazdasági növekedés, sem pedig a  demokratikus intézményrendszer felépítése. Szükség van hozzá a társadalom attitűdjeinek, értékválasztásának mélyreható változására. Inglehart már jóval a magyar demokrácia teljes erózióját megelőzően rámutatott arra, hogy bár egyes új kelet-közép európai demokráciák, például Magyarország, importálták a nyugati liberális demokráciák intézményrendszerét, lakosságuk relatíve alacsony arányban támogatja a demokratikus értékeket. Magyarországot ezért a “felülteljesítők” kategóriájába sorolta, ahol a demokratikus politikai felépítmény megvalósult ugyan, de feltételei még nem adottak. Az ilyen gyenge alapokra épült demokrácia szükségszerűen labilis, könnyen átcsaphat tekintélyelvű kormányzásba.     

A társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségi csoportok kirekesztettsége, a független sajtó illetve az erős és sokszínű civil társadalom hiánya, a rendszerszerű korrupció olyan tünetei voltak a magyar társadalom demokrácia-deficitjének, amellyel a rendszerváltás óta eltelt időszak politikai elitjei nem akartak vagy nem tudtak mit kezdeni. Egészen 2010-ig minden kormányzat (még az első Fidesz-kormány is) sikertelen kísérletet tett a modernizáció valamilyen formájára. Mivel azonban a fent említett problémákat marginálisnak tekintették a gazdasági növekedéssel, az intézményrendszer átalakításával kapcsolatos feladatokhoz képest, a kudarc bele volt kódolva a kísérletekbe. A 2010-es fordulat úgy írható le, hogy a hatalomra jutó politikai elit felismerte, hogy saját hatalmát sokkal jobban megszilárdíthatja akkor, ha kihasználja a magyar társadalom demokrácia-deficitjét, tekintélyelvű attitűdjeit, és szakít a nyugati típusú modernizációs kísérlettel.

Bonaparte Lajos óta tudjuk, hogy a többségi vélemény előállítása központilag irányított állami iparággá fejleszthető. Az olyan autoriter vezetők, mint Putyin, Erdogan vagy Orbán, ezeket a módszereket nagyon ügyesen használják. Az olyan demokrácia, amelyben a szabadságjogok nem, csupán a többségi elv érvényesül, nem tekinthető valódi demokráciának. Ronald Dworkinnal együtt úgy gondolom, hogy a többségi elv helyett a partnerségi elv a demokrácia lényege, amely az önkormányzásra társult partnerek közös cselekvése. A politikai szabadságjogok és más emberi jogok érvényesülése, a független sajtó és a sokszínű civil társadalom nem díszítő kellékek csupán a demokrácia karácsonyfáján, hanem annak életfontosságú elemei. Ahogy Roger Scruton fogalmaz, “a totalitárius rezsim nem egyszerűen azáltal marad fenn, hogy megszünteti a szabad választásokat és egypártrendszert vezet be. A totalitárius rendszer úgy marad fenn, hogy eltörli a választóvonalat a civil társadalom és az állam között.” A fejlesztési ügynökségeknek és a nyugati liberális demokráciáknak olyan segélyezési és fejlesztési rendszert kell kidolgozniuk, amely ezekre az elemekre különösen nagy hangsúlyt fektet, és nem pusztán a gazdasági növekedés stimulálásától reméli a demokrácia megszilárdulását. A demokratikus politikai erőknek fel kell ismerniük azt, hogy demokraták nélkül nem lehet demokráciát építeni. Ahelyett, hogy opportunista módon kijátszák a társadalom frusztrációit, konstansnak fogadják el annak előítéleteit, hosszú távú stratégia mentén kell erősíteniük kell azokat a folyamatokat, intézményeket és mozgalmakat, amelyek a társadalom demokratikus értékváltását eredményezik. 

eaZ7Cwt9RJ66SN55AwvNDw.jpeg

Tény, hogy a liberális demokráciák nem voltak mindig képesek biztosítani azt a szabadságot és jólétet a társadalom nagy része számára, mint aminek az ígéretét hordozták. Gyakran váltak és válnak szűk csoportérdekek kiszolgálóivá. Nem véletlen, hogy ilyen nagy bestsellerré válhatott Thomas Piketty könyve, a “Tőke a huszonegyedik században”, amely kifejti, hogy a piac mindenhatóságába vetett hit immár a demokrácia lényegét fenyegeti. A liberális demokrácia egyik őshazájában, az Egyesült Államokban komoly tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy miként vált az állam a nagyvállalati lobbiérdekek túszává (például ez). A politikai szabadságjogokat ezért sokan, különösen a fiatalok, már nem érzik elégségesnek ahhoz, hogy a rendszert befolyásolhassák. Ez okozta és okozza a liberális demokráciák válságát, és nem pedig az, amiről annak idején Mussolini beszélt, miszerint az emberek megunták a szabadságot, és a liberális állam megbukott. Még ha magukkal az emberekkel is sikerül időről időre elhitetni, hogy a szabadságért cserébe biztonságot és jólétet kaphatnak, hosszú távon eddig még mindig a liberális demokrácia tűnik a legversenyképesebbnek és leginkább túlélőképesnek. És ami még fontosabb: ez a modell biztosítja a legmegfelelőbb feltételeket az önkorrekcióhoz, ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek, az intézményesült kirekesztés, a fenntarthatlan fejlődés problémáira megoldásokat találjunk. Ha a liberális társadalomszervező elveket – szabadság, egyenlő méltóság – kiiktatjuk, ha a társadalom még normatív ideaként sem törekszik arra, hogy méltányosságot és szabadságot hozzon létre, akkor az öncélú gazdasági növekedés erőltetése is elveszíti értelmét. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr816622551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.