2014. nov 19.

Liberalizmus: több, mint a szabadság szeretete

írta: Pendulumblog
Liberalizmus: több, mint a szabadság szeretete

Screen Shot 2014-11-19 at 13.50.39.png
Edmund Fawcett, a The Economist veterán újságírójának idén megjelent nagyszabású könyve arra vállalkozik, hogy bemutassa a liberalizmus mint politikai mozgalom történetét. Napjainkban, amikor a liberalizmust - és a liberális demokráciát – rengeteg támadás éri különféle irányokból, ez a mű rendkívül fontos ismeretekkel és érvekkel vértezheti fel azokat, akik részt akarnak venni ebben a vitában, pro- és kontra. A "Liberalizmus: egy eszme története" című 889 oldalas könyv részletes recenzióját meg sem kísérlem egy blogposzt keretében, de kiemelek három olyan szempontot, amelyek számomra a legérdekesebbek voltak.

1. A liberalizmus több, mint a szabadság szeretete

Bár sokak szerint a liberalizmus lényege a szabadságban való hit, valójában nem ez különbözteti meg a liberálisokat a más világnézetű embertársaiktól – mutat rá Fawcett. Számos példát hoz fel az 1818-ban alapított francia konzervatív folyóirattól, La Conservatour-től a Kommunista Kiáltványon keresztül XIII. Leó pápa Libertas humana kezdetű enciklikáján át a náci párt első programjáig annak bizonyítására, hogy a szabadság eszméje minden konkurens ideológiai irányzatban központi helyet foglal el. Maguk a liberálisok is rendkívül sokféle szabadságeszményben hittek és sokféle meghatározását (negatív, pozitív, republikánus) adták a szabadságnak.

51tfM-74QYL._BO2,204,203,200_PIsitb-sticker-v3-big,TopRight,0,-55_SX278_SY278_PIkin4,BottomRight,1,22_AA300_SH20_OU01_.jpg

Fawcett mindvégig tartózkodik a liberalizmus pontos definíciójától, és gyakran olyan embereknek is fejezetet szentel, akik magukat egyáltalán nem liberálisként határozták meg. Helyet kap a könyvében például a konzervatív Oakeshott vagy a kommunista Jean-Paul Sartre, akik különféle szempontokból jelentősen hozzájárultak a liberalizmus fejlődéséhez. Ami a szerző szerint a liberálisokat megkülönbözteti másoktól, és ami összeköti őket egymással, az egy közös álom és egy közös rémálom. Osztoztak a közös álmon egy önkényurak nélküli világról, ahol az emberi gyarlóságok, a háborúk, a nyomor, a tudatlanság korrigálhatóak, ahol a vállalkozások, az érdekek és a vélemények tiszteletben részesülnek. Osztoztak a közös rémálmon a származási, vallási stb. alapon széttöredezett társadalom egymással végeláthatatlan harcot folytató csoportjairól, a demagógok által irányított, türelmetlen tömegek uralmáról.

A liberalizmusnak négy irányelvét különbözteti meg: konfliktus, ellenállás, haladás és tisztelet. Az első, a konfliktus arra vonatkozik, hogy a liberálisok nem hisznek a társadalmi konfliktusok teljes kiegyenlítődésében, avagy egy olyan társadalomban, ahol az érdekek és a nézetek harca teljes nyugvópontra jut. A második a mindenkori önkényuralmi törekvésekkel szembeni ellánást jelenti. A liberálisok, még ha a legtöbben nem is hittek a lineáris fejlődésben, a történelemben benne sejtették a haladásnak, tehát annak a lehetőségét, hogy az emberek és a társadalmak jobbá tehetők. A negyedik irányelv, a tisztelet, azokra a morális korlátokra vonatkozik, amelyek a hatalom emberekkel való bánásmódját megkötik.

2. Liberalizmus és demokrácia: egy bonyolult házasság

Bár ma már sokan kézenfekvőnek tartják, hogy a liberálisok egyben demokraták is, ez nem volt mindig ilyen egyértelmű. Fawcett szerint a liberalizmus arról szól, hogy hogyan kell ellenőrizni a hatalmat, és hogyan kell tiszteletben tartani az egyének jogait, a demokrácia viszont arról, hogy ki irányítsa a hatalmat. A 19. század liberálisai többségükben származáshoz, vagyonhoz, iskolázottsághoz és nemhez kötötték a polgárjogokat, mivel irtóztak a tömegek uralmától és a piac szabadságának korlátozásától, illetve féltek a szocializmus vagy a nacionalizmus térhódításától, ami a vagyontalan osztályok választójoghoz jutásával együtt járhat. A könyv rámutat arra, hogy a liberalizmus csak a 20. század elején kötött történelmi kompromisszumot a demokráciával, és ez a folyamat nem volt sima és automatikus. Ennek a folyamatnak az eredményeként született meg az, amit ma liberális demokráciának nevezünk: a népszuverenitás elve kiegészült a hatalmi ágak elválasztásának elvével, az általános és egyenlő választójog az egyéni szabadságjogok tiszteletével, a munkások szervezkedésének joga a magántulajdon tiszteletével. Valaha a liberalizmus magasztos eszméit csupán az úriemberek exluzív klubjára nézve tartották kötelezőnek, a klub tagsága azóta fokozatosan bővül, de minden újabb csoport felvételét nagy ellenállás kíséri: a nők, a feketék, az őslakosok és a melegek mind megvívták a maguk polgárjogi harcát. 

3. A liberalizmust már a 30-as évek óta temetik, mégis…

Ha 1930 óta bármelyik évtizedet választod ki, mindegyikben találni fogsz olyan szerzőket, akik a liberalizmus pulzusát vizsgálják és közeli halálát jósolják – állapítja meg Fawcett. George Dangerfield “Az angol liberalizmus különös halála” címmel megjelent munkája nagyon hasonló következtetéseket von le, mint H. W. Brands “Az amerikai liberalizmus különös halála” című műve – pedig a kettőt 70 év választja el egymástól (1935-2001). A liberalizmus azonban mindig meglepi a kritikusait a túlélőképességével és rugalmasságával, amellyel alkalmazkodik a megváltozott globális viszonyokhoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy adottnak tekintené a liberalizmus történelmi győzelmét. A 20. század elejétől fogva a liberalizmus számára a legnagyobb kihívás az, hogy megtalálja az egyensúlyt a piac és az állam viszonyában. A mérleg az 1945 utáni években állt a legközelebb az egyensúlyi állapothoz, aztán az állam irányába, majd az 1980-as évektől a piac irányába lendült ki, és ez utóbbi a társadalmi egyenlőtlenségek szélsőséges növekedését eredményezte. Ez a szerző szerint jelenleg a legnagyobb kihívás a liberalizmus számára. Ehhez a kihíváshoz járul még hozzá a fenntarthatatlan fejlődés dilemmája. A piac- és haladáshívő liberálisok eddig nem voltak képesek meggyőző válaszokat adni ezekre a kihívásokra.

A liberalizmusra leselkedő legnagyobb veszély az önhittség, amellyel egyes liberálisok a piac mindenhatóságáról szóló gazdasági tanokkal, vagy éppen evoluciós, esetleg morálfilozófiai érvekkel adottnak tekintik a liberalizmus győzelmét. Példaként említi Fukuyamát, aki 1989 után a történelme végét és a liberalizmus apoteózisát ünnepelte. A liberálisoknak fel kell ismerniük az esetlegesség (kontingencia) és az emberi választás jelentőségét, szakítva azzal a kényelmes hiedelemmel, hogy az életünket olyan erők irányítják, amelyeket nem ellenőrizhetünk és amelyek nem függenek azoktól a válaszoktól, amelyeket a helyzetünkre adunk. Fawcett Karl Popperrel együtt éppen az alkalmazkodóképességet tartja a liberális demokrácia legnagyobb erejének, a nyitottságot, amellyel képes megújulni. A liberalizmus, amiként napjainkban gyakorolják, nem egyezik meg azzal, ahogyan gyakorolni kellene. Fawcett szerint azonban nem a liberalizmus eszmei alapjaival, inkoherenciájával van a probléma, hanem azzal, ahogyan politikai gyakorlatként alkalmazzuk.        

Szólj hozzá

liberalizmus demokrácia liberális demokrácia illiberális állam iliberális