2015. jan 11.

A Charlie-csapda

írta: Pendulumblog
A Charlie-csapda

screen_shot_2015-01-11_at_14_00_13.pngSokan a Charlie Hebdo szerkesztőségének lemészárlásában a középkori barbarizmus támadását látják a modern nyugati civilizáció ellen. Múltban ragadt elmék ördögi indulatát, akik bosszút akartak állni a vallásukat ért sértések miatt. Én nem osztom ezt a véleményt. Ez egy gondosan előkészített, hideg fejjel végrehajtott médiahack volt olyan emberek által, akik a modern nyugati civilizációban szocializálódtak és alaposan ismerték annak működését. Sikerült egy olyan érzékeny pontra csapást mérniük, ami láncreakciót indított el a nyugati világban. Kérdéses, hogy megállítható-e.

A “je suis Charlie” jelszó és a magazin muszlimokat gúnyoló képregényeinek terjesztése sokak szemében a szabad nyugati világ adekvát reakciója az alapértékeit ért barbár támadással szemben. Azonosulunk az áldozatokkal, és azt üzenjük, hogy nem félünk. Ha én a terroristák helyében lennék, lehet, hogy még örülnék is ennek. Paradoxonnak hangzik? Nem feltétlenül az. A terroristák célja az, hogy hamis dilemmák mentén megosszák a társadalmat. Ilyen hamis dilemma az is, hogy vagy azonosulsz a Charlie Hebdo-val, megosztod a képregényeiket, vagy gyáva vagy és a terroristák malmára hajtod a vizet.

Alapesetben a nem hívők többsége is elítéli a mások által szentnek tartott jelképek öncélú gyalázását, még akkor is, ha egyébként a szólásszabadság híve, és nem tiltaná be azt. A Charlie Hebdo által képviselt szellemiséget azonban a terroristák a margóról a centrumba vitték be, a korábban egy maroknyi kisebbség által kedvelt képek hirtelen a mainstream média címoldalára kerültek, akárcsak az általuk közvetített, egyébként rendkívül sztereotíp, sematikus Iszlám-mémek. A magazinnak hirtelen több millió új híve lett, akik elhiszik, hogy a terroristák győzelmét csak úgy lehet megakadályozni, ha képregényeket közlünk újra és azonosulunk annak üzeneteivel. A terrorista akció kiagyalói nem hülyék, kétségkívül számoltak ezzel. Ők tudják, hogy ez az ügy nem képregényekről szól, annál jóval többről.

Számoltak azzal is, hogy hívő ember, akár zsidó, akár keresztény, akár muszlim, nem képes azonosulni a szatirikus magazin üzeneteivel és képi világával. Ezért a “je suis Charlie” jelszó nem alkalmas arra, hogy egyesítse a társadalmat a terrorizmussal szemben. Éppen ellenkezőleg, különösen a muszlim kisebbséget szembesíti azzal, hogy milyen nagy különbség választja el attól a modern szekuláris társadalomtól, amelynek sok szempontból integráns részét képezi, és amelyhez hasonlóan szintén elítéli a terrorizmust. Ami a “je suis Charlie” jelszó alatt utcára vonuló tömegeknek az összetartozás élményét nyújta, a muszlimok jelentős része számára az elidegenedettség élményét jelenti. Különösen azért, mert óriási nyomás alatt vannak a többség részéről, hogy ők is azonosuljanak azokkal az áldozatokkal, akik a számára legszentebb vallási alapértékeket alpári gúnnyal illették.

A muszlimok pedig szolidaritást, együttérzést hajlandóak ugyan vállalni az áldozatokkal, de azonosulni velük, az általuk képviselt üzenettel nem. A gyarmatosítás örökségének hatásait nyögő társadalmak leszármazottai számára a civilizáció/barbárság ellentétpár önmagában is igen rossz történelmi emlékeket ébreszt. Sokuk számára a nyugati világ képmutatását igazolja, hogy míg egy tucat fehér karikaturista meggyilkolása óriási felháborodást idézett elő, a közel-keleti és afrikai muszlimok és keresztények ezreinek fanatikusok általi lemészárlására, vagy a Nyugat által is támogatott rezsimek terrorjára, a CIA kínzókamráinak, a dróntámadások hírére a most felvonuló tömegek a fülük botját se mozdították. Az önkifejezés szabadságának védelmében az utcára vonulók nagy részét az sem zavarja, hogy Franciaországban a muszlim nők számára tiltott a niqáb viselése. 2011 és 2014 között 594 nőt büntettek meg azért, mert közterületen elfátyolozta az arcát. A hívő muszlimok egy része ráadásul épppen olyan könnyen átcsúszik az áldozathibáztatásba, mint a keresztény konzervatívok jelentős része. Az olyan megnyilvánulások pedig, amelyek a muszlim közösség részéről az áldozatok felelősségét firtatják, sokszorosan romboló hatással vannak a muszlimok és a többségi társadalom kapcsolatára. 

Ebben rejlik a terroristák tervének ördögi csapdája: hatással éppúgy számoltak, mint ellenhatással. Gondosan megválasztották a célpontot. Tudták, hogy ez a célpont eleve megosztó. Tudták, hogy az általuk gyújtott tüzekkel szemben ellentüzeket fognak gyújtani, ezek pedig elszigetelik és egymással szembefordítják a nyugati társadalmak különféle világnézetű és származású csoportjait. Felborítják az egyensúlyt centrum és periféria között, polarizálják a nézeteltéréseket, azokat a hangokat erősítik fel, amelyeket korábban csak kevesen hallgattak meg. Radikalizálhatják a muszlim bevándorló fiatalokat éppúgy, mint a bevándorlás-ellenes szélsőjobboldali pártokat, akik valójában a terrorizmus fő haszonélvezői.

Amivel a terroristák valószínűleg nem számoltak, az Ahmed Merabet. A muszlim francia rendőr, akit szerencsétlenségére éppen ott osztottak be szolgálatra, ahol a terroristák támadtak. Az egész világ láthatta, ahogy egy muszlim férfi bátran felveszi a harcot a terroristákkal, és az életét áldozza azokért, akik a hitét gúnyolták ki. Amikor ezeket a sorokat írom, a “je suis charlie” keresőkifejezésre a Google több mint 21 millió találot ad, a “je suis ahmed”-re a felét. Pedig számomra Ahmed volt az igazi hős.

A karikaturisták áldozatok voltak, akik nem érdemelték meg sorsukat. Senki sem érdemli meg, hogy a nézeteit erőszakkal belé fojtsák, hogy elvegyék az életét azért, amit lerajzol. Semmilyen módon nem lehet őket felelőssé tenni azért, ami velük történt, és semmi nem indokolhatja a másokat sértő vélemények betiltását! A szólásszabadság korlátozása veszélyes csúszdán indítaná el a társadalmat. A missziójukkal azonban nem tudok azonosulni, a képregényeik éppoly idegenek és visszataszítóak számomra, mint a lemészárlásuk előtt. Pedig nem vagyok muszlim, nem zavar a próféta képi ábrázolása, sőt, még az sem, ha emberek a vallási fanatizmusból gúnyt űznek. Számomra azonban a Charlie Hebdo képregények végtelenül arrogánsak, lenézőek, buta rasszista sémákban gondolkodnak, infantilis poénjaikon 13 évesen nevettem volna utoljára. Nem a fanatizmusból űznek gúnyt, hanem a vallásból magából.

Például Ahmed Merabet vallásából, aki ennek ellenére tűzharcba bocsátkozott azokkal az állig felfegyverzett terroristákkal, akik rájuk támadtak. Ha van remény arra, hogy a terroristák által beindított láncreakció végül mégsem éri el a célját, a társadalmi szolidaritás fellazítását, a türelmes párbeszédek hisztérikus monológokká alakulását, az olyan emberek áldozatvállalásának, példájának lesz köszönhető, mint az övé.     

Szólj hozzá

terrorizmus muszlimok Iszlám Charlie Hebdo Ahmet Merabet