Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1848 (1) 1918 (1) 1918. november 16 (1) 1919 (1) 1938 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (2) afro-amerikaiak (1) agy (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkoholizmus (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (7) apátia (1) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) autokrácia (2) Azerbajdzsán (1) balliberális (1) baloldal (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) Bécsi döntés (1) bevándorló (1) bevándorlók (7) Bibó István (1) Böhm Vilmos (1) bolygó (1) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (5) civil törvény (1) családon belüli erőszak (1) Dánia (1) darabont (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokráca (1) demokrácia (9) diákmozgalmak (1) diéta (1) diktatúra (1) Diner-Dénes József (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) élelem (1) elit (1) ellenforradalom (1) ellenzék (2) elme (1) első köztársaság (1) El Salvador (1) emberi jogok (8) emigráció (1) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) étkezés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) Európa (1) fasizmus (1) fehérterror (1) feketék (1) Felvidék visszacsatolása (1) felvilágosodás (2) fenntartható (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) fogyatékkal élők (1) fogyatékos (1) forradalom (1) forradalom és szabadságharc (1) Franciaország (1) Francia Kiss Mihály (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) globalizáció (1) gondolatrendőrség (1) gondolkodás (1) groupthink (1) győzelmi beszéde (1) gyűlöletbűncselekmények (1) hajléktalanság (1) haladás (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) Harmadik Birodalom (1) haza (4) hazafiság (3) házasság (1) haza és haladás (1) Haza és Haladás (1) Héjjas Iván (1) heti válasz (1) Himnusz (1) Hódmezővásárhely (1) holokauszt (3) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (4) Horthy Miklós (1) hús (1) húsipar (1) húsmentes (1) Huszt (1) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális (1) illiberális állam (2) illiberális demokrácia (1) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) intelligencia (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) iszlám (1) Iszlám (5) isztambuli egyezmény (1) Izsák (1) Jászi Oszkár (4) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) Justus Pál (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (3) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) Kína (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) kognitív tudomány (1) Kölcsey Ferenc (3) Köln (1) kommunizmus (1) konzervatív (1) kormány (2) környezetvédelem (1) Kossuth Lajos (1) közöny (1) köztársaság kikiáltása (1) Kristályéjszaka (1) kultúrharc (1) Kunfi Zsigmond (1) lakásszegénység (1) lakóotthon (1) lapbezárás (1) Libanon (1) liberális (4) liberális demokrácia (3) liberalizmus (12) Litván György (2) Lovassy László (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) március 15 (1) mecset (1) média (1) megértés (1) megismerés (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) Metternich (1) migráció (1) migránsok (2) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) Mónus Illés (1) MSZP (1) műanyag (1) műanyagszennyezés (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nácik (1) nacionalizmus (4) Nagy-Britannia (1) nagyivók (1) narkógettó (1) Németország (1) nemi erőszak (1) nemzet (4) neoliberalizmus (1) Népszava (1) népszavazás (2) NER (1) NIMBY (1) no-go zónák (1) nők jogai (1) Nolimpia (1) oktatás (2) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (9) Oroszország (1) országgyűlési ifjak (1) országgyűlési választások (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Parainesis (1) Párizs (1) patkányok (1) patriotizmus (1) Petőfi Sándor (2) PISA (1) plakátkampány (1) Polányi Károly (1) Polányi Laura (1) Polányi Mihály (1) polgári radikálisok (1) polgárjogok (1) politika (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) populizmus (3) Prohászka Ottokár (1) pszichiátrai betegek (1) Püspökladány (1) Putyin (2) rasszizmus (3) reformkor (3) rezsiszilárd (1) Róma (1) roma (1) romantika (1) Romero (1) sajtó (1) sajtószabadság (2) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (2) szabadságjogok (3) Szabó Ervin (1) Szalay László (1) szárazság (1) szavazás (1) századelő (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szende Pál (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szociáldemokrácia (2) szocializmus (1) szólásszabadság (2) Szózat (1) Tádzsikisztán (1) Tanácsköztársaság (1) Társalkodási Egyesület (1) tej (1) tengerszint emelkedése (1) tények (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) tojás (1) Tormay Cécile (2) történelem (1) történelmi alkotmány (1) Trump (2) Tübingen (1) tudás (1) tudatlanság (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) választás (3) választás 2018 (2) választójog (1) vallásszabadság (1) vega (1) vegán (1) vegetáriánus (1) Videla (1) vihar (1) Vörösmarty Mihály (1) vörösterror (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (4) Címkefelhő

Mit tanulhat Magyarország a baltimore-i zavargásokból?

2015.05.02. 10:18 Pendulumblog

baltimore-riot.jpg
A rendőri erőszak nyomán fellángoló amerikai gettólázadások a faji elkülönítés súlyos örökségének részét képezik. Ha Magyarország el akarja kerülni a hasonló tömeges erőszakos konfliktusokat a jövőben, akkor fel kell hagynunk a szegregációval.

Amikor 1910-ben egy a Yale egyetemen végzett fiatal fekete jogász házat vásárolt egy korábban kizárólag fehérek által lakott baltimore-i negyedben, a város vezetése egy rendelet kibocsájtásával reagált. A rendelet kimondta, hogy “a feketéket elszigetelt gettókban kell elkülöníteni annak érdekében, hogy elejét vegyük a rendzavarásoknak, a fertőző betegségek szomszédos fehér kerületekben való elterjedésének, és hogy megvédjük a fehér többség tulajdonát.” Bár a rendeletet a Legfelsőbb Bíróság 1917-ben alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette, ez nem jelentette a lakóhely szerinti szegregáció végét. Sőt, az amerikai nagyvárosok vezetése diszkriminatív rendeletek sorával továbbra is tudatosan törekedett a fekete városi gettók kialakításához, távol a fehér középosztály külvárosi negyedeitől. A lakóhely szerinti szegregáció együtt járt az oktatás szegregációjával, a gettóiskolák kialakulásával, amelyek nem voltak képesek biztosítani a továbbtanulás és a társadalmi felemelkedés lehetőségét. Az igazi iskolává az utca vált, a gyakran börtönben lévő apák helyét a bandavezérek töltötték be, akik a továbbtanulás bizonytalan lehetőségével szemben gyors pénzszerzést és társadalmi elfogadottságot kínáltak a mikroszegregátumok közösségeiben.

1968-ban, abban az évben, amikor a jelenlegihez hasonló zavargások ütötték fel a fejüket a fekete gettókban, Lyndon Johnson elnök egy bizottságot állított fel a helyzet vizsgálatára. A Kerner Bizottság megállapította, hogy “nemzetünk két társadalommá szakad szét, egy fehérre és egy feketére, elkülönítve és egyenlőtlenül,” és hogy “a szegregáció és a nyomor az etnikai gettókban olyan destruktív környezetet teremtett, ami ismeretlen a legtöbb fehér amerikai számára.”

baltimore-cover-final.jpg
Bár az amerikai társadalom sok szempontból jóval nyitottabbá vált az elmúlt évtizedekben, a gettólakók kirekesztettsége és nyomora nem javult, sőt, inkább romlott. Igaz, hogy az afro-amerikai középosztály számára megnyílt a lehetőség a fehér társadalomba való integrációra, a gettókban maradt feketék számára a felemelkedés lehetősége csekélyebb, mint 1968-ban. A szegregáció még a legutóbbi évtizedben is folytatódott: 2000 és 2011 között 19%-ról 23%-ra nőtt azon szegény afro-amerikaiak aránya, akik mélyszegénységtől sújtott etnikai gettókban élnek.

Hiába az USA a világ egyik leggazdagabb országa: egy baltimore-i gettóban élő fekete fiatal számára az élet nem jobb, mint nigériai kortársai számára. Ez derült ki egy 2010-ben elvégzett kutatásból, ami számos nagyváros serdülőinek életkörülményeit hasonlította össze. A mentális egészség, a szociális tőke, a családi körülmények, a fertőző betegségek, a bebörtönzés lehetősége – mindezen szempontokból az amerikai fekete fiatalok bizony harmadik világbeli körülmények között élnek. Annyi különbséggel, hogy sokkal elnyomottabbnak és kirekesztettebnek érzik magukat a fehér többségű társadalomban, mint afrikai társaik.

Ezt elmondhatjuk jelenleg a magyarországi romákról is, akiknek az aránya ugyan nem éri el az afro-amerikiak arányát, azonban egy-két évtized múlva akár elérheti. A nyílt és burkolt szegregáció szinte minden Amerikában már megismert formája jelen van Magyarországon. A lakóhely szerinti elkülönítés legutóbbi példáját a miskolci önkormányzat diszkriminatív rendészeti razziái és lakásrendeletei adják, amelyek nem is titkolt célja az, hogy kiszorítsák a mélyszegénységben élő roma családokat a városból. A gettósítás azonban nem itt kezdődött: már a rendszerváltás óta dokumentálható az önkormányzatoknak a baloldali és jobboldali elitek egyetértésével folytatott törekvése, hogy a roma népességet a cigánytelepeken koncentrálják. Az itteni életkörülmények harmadik világbeliek.

A helyi elitek az elmúlt évtizedekben hatékonyan megakadályozták azt, hogy az EU integrációs pénzeit valódi integrációra lehessen fordítani. Míg a falvak főterét az éhbérért foglalkoztatott közmunkások díszburkolattal fedik és szépen vágott sövényekkel tarkítják, a cigánytelepek gyakran nem rendelkeznek közvilágítással, betonúttal és csatornával sem. A telepek fölszámolásáról hallani sem akarnak, hiszen attól tartanak, hogy ha híre megy, hogy egy településen emberségesen bánnak a romákkal, akkor az összes roma odaáramlik majd a környékről. A közszolgáltatások fejlesztésének hiánya szintén erre vezethető vissza. Sőt, a rendőrség szisztematikus rasszista profilalkotással akadályozni próbálja a telepek lakóit még abban is, hogy nem romák lakta részeken közlekedjenek (pl. biciklis szabálysértések).

A lakóhely szerinti szegregáció itt is együttjár az iskolai szegregációval. A jelenlegi politikai vezetés immár nyíltan is szegregáció-pártivá vált, bár ezt az Európai Uniótól való félelem miatt megpróbálják különféle eufémizmusokkal palástolni (pl. “szeretetteljes felzárkóztatás”). Tízből négy roma gyermek szegregált osztályban tanul, a jelenlegi közoktatási rendszer a leszakadást konzerválja, és nem pedig a társadalmi mobilitást serkenti. Csak idő kérdése, hogy Szlovákiához hasonlóan mikor fogja az Európai Bizottság elmarasztani Magyarországot is emiatt.

A telepek mélyszegénységben élő népe természetes módon a nagyvárosok – főleg a főváros - felé gravitál, ahol különféle feketemunkákból megélhetést remél. A nagyváros úgy szívja fel, mint a szivacs, azonban ezt a szivacsot a városi, kerületi vezetők időről időre megpróbálják kicsavarni, és megszabadulni a legszegényebbektől, akiket a fejlődés ballasztjának tartanak. A szociológusok, például Ladányi János részletesen leírták már azt a folyamatot, ahogy a mélyszegénységben élő elemekből nagyvárosi underclass alakul ki, ezt az underclasst pedig a kerületi önkormányzatok egymás közt “körbekergetik”. Az egyes kerületek azért nem akarnak a szegények helyzetén valóban javító szociális és egészségügyi szolgáltatásokat biztosítani, mert attól tartanak, hogy ezzel bevonzzák azokat, akiktől inkább szabadulnának. A józsefvárosi tűcsere program bezárására válaszul bezáratott újlipótvárosi tűcsere program tipikus példája ennek a fővárosi csikicsukinak. A drogellenes harc éppúgy a kirekesztés eszköze lehet az önkormányzatok számára, mint a “jóléti razziák” vagy a kunyhórombolások.

A nagyvárosok nem fognak tudni tartósan megszabadulni az underclasstól (értsd: a mélyszegénységben élő romáktól), mivel számukra a telepekre való visszatérés legfeljebb ideiglenes megoldás, hosszú távon az éhhalált jelenti. A “városrehabilitációs” projektek (valójában dzsentrifikációs ingatlanprojektek), ahelyett, hogy felemelkedést biztosítanának, csak áthelyezik a gettókat, de nem számolják fel a gettósodást magát és a lakóhely szerinti és oktatási szegregációt. 

Minden adott ahhoz, hogy a magyar nemzet végletesen két társadalommá szakadjon szét, mint ahogyan a Kerner Bizottság szerint az amerikai nemzettel történt a 20. században. Ez a folyamat pedig előbb-utóbb óhatatlanul olyan súlyos etnikai konfliktusokhoz és erőszakos utcai zavargásokhoz vezet majd, mint amit a legutóbb Fergusonban vagy Baltimore-ban láthattunk. Senkinek ne legyenek illúziói: a kettészakadás nem csak a szegényeknek és kirekesztetteknek rossz, de az egész ország sorsát rontja. Ezt a problémát magunk előtt görgetve legfeljebb Sziszifusz lehetünk, nem pedig Főnix. 

Hogyan állíthatjuk meg ezt a folyamatot?

Vannak olyan tényezők, amelyeken sajnos nem tudunk változtatni. Bár a “munkára” épülő társadalom kétségkívül tetszetős jelszó, de valójában a teljes vagy akár a teljeshez közeli foglalkoztatottság elérése a jelenlegi világgazdasági helyzetben illúzió. A társadalmi egyenlőtlenségek globális szinten is egyre nőnek. Mégis, számos olyan eszköz van, amellyel megakadályozható, hogy a társadalom egy része végletesen leszakadjon és elszigetelt zárvánnyá váljon.

Ehhez nem elég pusztán lenyesni az elmúlt évek nyílt szegényellenes és szegregációs politikájának vadhajtásait. A 2010 előtti, magát integrálónak hazudó, de legjobb esetben a problémákat elodázó, rosszabb esetben szegregáló politikájával is szakítani kell. Ez lehetetlen az önkormányzatok és az önkormányzatiság gyökeres reformja nélkül, az egymásba fonódó bal- és jobboldali korrupt helyi elitek, a települési döbrögi uraságok hatalmának megtörése nélkül. Az átláthatóság és elszámoltathatóság kultúráját csak egy erős civil társadalom képes meghonosítani, ezért különösen fontos a helyi civil kezdeményezések szerepe. A telepfelszámolás, a gettótlanítás csakis úgy lehetséges, ha jogérvényesítő képességgel rendelkező közösséggé szervezzük az érintetteket – ha hangot adunk azoknak, akik nem kapnak szót a közösség életéről folytatott vitákban. 

A városrehabilitációs projekteknek csak úgy van értelme, ha az önkormányzat nem csak díszburkolatokba, sövényekbe és téglákba fekteti be az EU pénzét, de ez emberekbe is. Színvonalas, Nyugat-Európában már hatékonynak bizonyult, civil szervezeteknek outsourcingolt szociális és egészségügyi közszolgáltatások fejlesztésére van szükség, amit fővárosi és regionális szinten egységes stratégiai szinten hangolnak össze. Ezzel megakadályozható az, hogy a szolgáltatások lefedettségében területi egyenlőtlenségek alakuljanak ki és ez felerősítse a gettósodást. Hasonlóképpen kell fejleszteni a szociális bérlakásrendszert is. Hajléktalanszállók létesítése helyett támogatott lakhatási programokra van szükség. Az olyan szociális problémákat, mint például a drogfüggőség, nem szabad többé rendészeti kérdéssé tenni. Szakítani kell az elrettentő büntetőpolitikával, nem szabad rálépni arra az útra, amelyen haladva az USA-ból a világ legnagyobb börtönőre vált (a világ lakosságának 5%-a, de a világ börtönnépességének 25%-a él az Egyesült Államokban).

Ha mindazt az időt, pénzt és energiát, amit jelenleg az állam arra fordít, hogy a “deviánsokat” távol tartsa a “normális” társadalomtól, a valódi integrációba fektetné, akkor lenne esélyünk megfordítani a trendeket.

A bejegyzés trackback címe:

https://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr117421190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.