2018. jún 01.

A tudásunk illúziója

írta: Pendulumblog
A tudásunk illúziója

knowledge_illusion_1_1.jpgMiért arat diadalt olyan sok országban az áltudományos hisztéria vagy a politikai populizmus? Az emberi butaság és tudatlanság miatt, szól a közkeletű válasz. A probléma azonban nem a tudatlanságban, hanem a tudás illúziójában rejlik, állítják egy tavaly megjelent könyv szerzői. 

Bizonyára mindenkinek a fantáziáját megragadta már Sherlock Holmes figurája: a géniusz, aki brilliáns elméje segítségével megoldja a legbonyolultabb rejtélyeket is, aki a legapróbb részletekben is olyan jeleket fedez fel, amelyek egész eseménysorozatokra engednek következtetni. És persze még hány és hány olyan géniuszt tart nyilván a történelmünk, akiknek a feje valóságos tárháza volt a műveltségnek, akik sziporkázó kreativitásukkal átléptek koruk tabuin és olyan megoldásokkal rukkoltak elő, amelyek alapvetően változtatták meg az emberi civilizációt. -

Ez a zsenikultusz gyakran egyenesen ahhoz az értelmezéshez vezet el minket, miszerint az egész történelem valójában csak kivételes tehetségű egyének felfedezéseinek sorozata. Nos, gondoljuk át ezt mégegyszer, figyelmeztet minket Steven Sloman és Philip Fernbach, "A tudás illúzió: miért nem gondolkodunk soha egyedül" című tavaly megjelent könyv szerzői. A való világban senki sem gondolkodik vákumban.

Bár a történelem gyakran az egyéni innovációt hangsúlyozza, a nagy felfedezők, újítók mindig is hálózatban, közösségben működtek, még akkor is, ha látszólag magányosak voltak. Maga a tudás is, amiről azt gondoljuk, hogy az emberek a fejükben tárolják, sokkal inkább közösségi természetű, mint hinnénk. Agyunkat, bármennyire is csodálatos szerv, nem arra fejlesztette ki az evolúció, hogy temérdek információt tároló számítógép legyen.

Valójában nagyon is korlátolt és véges adatot vagyunk képesek tárolni az agyunkban - ha számszerűsíteni akarjuk, akkor körülbelül 1 gigabyte ez az adatmennyiség. Százszor, kétszázszor kevesebb, mint a legtöbb ma használatos laptop memóriája. Hiába tartalmaz százmilliárd idegsejtet, agyunk valójában teljesen másként működik, mint egy számítógép, emlékeinket nem lehetne bitekben tárolni.

Sloman és Fernbach szerint le kell számolnunk a racionálisan gondolkodó egyén mítoszával - valójában mindig csoportban gondolkodunk (groupthink). Egyetlen egyén sincs birtokában annak a tudásnak, amely még a kevésbé komplex dolgok létrehozásához is szükséges - a komplex eszközeinkről, mint amilyen egy repülőgép, egy atombomba vagy felhőkarcoló, nem is beszélve. Ami az embert a természet és a bolygó urává tette, az nem az egyéni zsenialitás vagy racionalitás volt - hanem az a páratlan képesség, hogy képesek vagyunk nagyobb csoportokban együtt gondolkodni és együtt cselekedni.

És bár mint emberi civilizáció egyre csodálatosabb felfedezésekhez, újításokhoz jutunk el, egyre bonyolultabb és fejlettebb eszközöket alkotunk - az egyének szintjén viszont valójában nem több, hanem kevesebb a túléléshez szükséges tudással rendelkezünk. Gondoljunk bele, hogy a kőkorszakban egy ember tudta, hogyan készítsen magának alapvető eszközöket, ruhákat, hogyan szerezzen élelmet magának és miként alkalmazkodjon a természeti jelenségekhez.

A mai ember viszont, bár használja a mesterséges környezetét és eszközeit, valójában nagyon keveset tud arról, miként működnek és miként kell őket előállítani. Kutatások igazolják, hogy az emberek többségének fogalma sincsen, hogyan működnek körülötte a dolgok: a WC, a villanykapcsoló, cipzár vagy a telefon. Hogy honnan jut víz a csapba, áram a vezetékbe. A legtöbben még lerajzolni sem tudnak pontosan olyan tárgyakat, amelyeket egyébként nap mint nap látnak, például a biciklit. És ez a tudás illúziója: azt hisszük, hogy sokat tudunk, valójában keveset.

Ez alapvetően nem azt jelenti, hogy az emberek buták. Csak azt, hogy evolúciós sikerünk titka nem egyéni képességeinkben rejlik, hanem csoportként nyújtott teljesítményünkben. A szerzők szerint a veszélyt nem ez jelenti, hanem maga a tudásillúzió: az, hogy azt hisszük, hogy sokat tudunk a valóságról mint egyének, pedig nem. Hogy mint egyének nem vagyunk tisztában számos jelenség bonyolult ok-okozati viszonyainak hálózatával, mégis sietünk véleményt alkotni ezekről. Legyen szó génmódosított növényekről, atomenergiáról, migrációról vagy klímaváltozásról.

Nincs ez másként a politika világával sem, amelynek a szerzők külön fejezetet szentelnek. Kutatások szerint éppen azok az amerikaiak követelték a leginkább a háborút Ukrajnában vagy Irakban, akik meg sem tudták mutatni a térképen ezeket az országokat. Pusztán szembesíteni az embereket a tényekkel nem bír valódi meggyőzőerővel, hiszen hiába hiszi azt az ember, hogy önállóan gondolkodik, valójában csoportban gondolkodik. Véleménybuborékokat alkotunk saját magunk köré, megerősítve esetenként nem éppen helyes nézeteinket is a világról. Ez a groupthink sötét oldala, amit legújabban a populizmus előretörése ékesen bizonyít.

Sloman és Fernbach szerint valójában nem "önálló gondolkodásra" kellene nevelnünk a gyerekeinket, hiszen ilyen nem létezik. A tanulás nem csak egyéni képességek megszerzésére kell, hogy irányuljon, hanem arra, hogyan tudunk csoportban együttműködni, tudásunkkal hatékonyan hozzájárulni a közösséghez, és a közösség tudását megfelelően felhasználni. A jó oktatási rendszerben nem csak azt tanuljuk meg, hogy mit tudunk, hanem azt is, amit nem tudunk - és ez utóbbinak még fontosabb is a szerepe.

A new york-i Columbia Egyetemen például 2006 óta létezik egy kurzus, amelynek előadói nem arról beszélnek, amit tudnak, hanem arról, amit nem. Ez azon a megfontoláson alapul, hogy egy ifjús tudóspalánta fejlődését sokkal inkább meghatározza az, hogy megismerje a kollektív tudásunkban rejtőző lyukakat, mintsem hogy csak ledarálják neki azt, amit tudunk.

A megoldás korunk válságtüneteire, az áltudományos irányzatok vagy a populista vezérek által gerjesztett hisztériára nem a több információ és tudás. A probléma nem a butaság vagy a tudatlanság. Azok a programok, amelyek az egyéni képességek fejlesztésére összpontosítva próbálják képessé tenni az embereket a tájékozott döntések meghozatalára, valójában meglepően alacsony hatékonysággal működnek. Az egyéni sikerek vagy kudarcok mögött mindig az egyén teljesítményét mérlegeljük, pedig jobban tennénk, ha arra a közösségre összpontosítanánk, aminek az egyén is része. A környezetet és közösségi normákat megváltoztató döntések eredményesebbek.

A szerzőpáros szerint jelentősen vissza kell vennünk azon társadalmi elvárásainkból, hogy az emberek mennyi komplexitást, bonyolult részletet képesek feldolgozni/elviselni, beleértve az oktatási rendszert, de a napi ügyek intézését is. Ahelyett, hogy megpróbálnánk az emberekkel megértetni a jelenségek rendkívüli komplexitását, egyszerű döntések elé kell őket állítanunk, és akkor kell oktatnunk őket, amikor éppen döntési helyzetbe kerülnek. Mint egyéneknek pedig jobban tisztába kell kerülnünk azzal, amit nem tudunk a világról. 

Szólj hozzá

tények agy populizmus gondolkodás tudás megértés tudatlanság elme megismerés groupthink kognitív tudomány