Foucault ingája

"A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja." Umberto Eco, A Foucault-inga

Z_1.jpg

Pendulum a Facebookon

Friss topikok

Címkék

1848 (1) 1918 (1) 1918. november 16 (1) 1919 (1) 1938 (1) 1946 (1) 1956 (2) 1968 (1) Ady Endre (2) afro-amerikaiak (1) agy (1) agymosás (1) Ahmet Merabet (1) aláírásgyűjtés (1) alaptörvény (1) alkoholizmus (1) alkotmány (1) Andalúzia (1) Anglia (1) antiszemitizmus (7) apátia (1) Argentína (1) Árpád-ház (1) árvíz (1) aszály (1) autokrácia (2) Azerbajdzsán (1) balliberális (1) baloldal (1) Baltimore (1) Bayer Zsolt (1) Bécsi döntés (1) bevándorló (1) bevándorlók (7) Bibó István (1) Böhm Vilmos (1) bolygó (1) Budapest (1) bűnözés (2) centralisták (1) Central European University (1) CEU (2) Charlie Hebdo (3) Chicago (1) cigány (1) cigánytelep (1) civil szervezetek (1) civil társadalom (5) civil törvény (1) családon belüli erőszak (1) Dánia (1) darabont (1) DCLeaks (1) Debrecen (1) dehumanizáció (1) demokráca (1) demokrácia (9) diákmozgalmak (1) diéta (1) diktatúra (1) Diner-Dénes József (1) DK (1) drog (1) egyesületek (1) Egyesült Királyság (1) egyetem (1) egyetemisták (1) egyház (4) Együtt (1) élelem (1) elit (1) ellenforradalom (1) ellenzék (2) elme (1) első köztársaság (1) El Salvador (1) emberi jogok (8) emigráció (1) emlékmű (1) Eötvös József (1) esőzés (1) étkezés (1) EU (1) Eurázsiai Unió (1) euro2016 (1) Európa (1) fasizmus (1) fehérterror (1) feketék (1) Felvidék visszacsatolása (1) felvilágosodás (2) fenntartható (1) fenntartható fejlődés (1) Ferenc pápa (1) Ferguson (1) Fidesz (2) foci (1) fogyatékkal élők (1) fogyatékos (1) forradalom (1) forradalom és szabadságharc (1) Franciaország (1) Francia Kiss Mihály (1) futball (1) gettó (2) globális felmelegedés (1) globalizáció (1) gondolatrendőrség (1) gondolkodás (1) groupthink (1) győzelmi beszéde (1) gyűlöletbűncselekmények (1) hajléktalanság (1) haladás (1) halálbüntetés (1) Hans Küng (1) Harmadik Birodalom (1) haza (4) hazafiság (3) házasság (1) Haza és Haladás (1) haza és haladás (1) Héjjas Iván (1) heti válasz (1) Himnusz (1) Hódmezővásárhely (1) holokauszt (3) homoszexualitás (2) Horthy-korszak (4) Horthy Miklós (1) hús (1) húsipar (1) húsmentes (1) Huszt (1) I. Ferenc (2) I. Géza (1) II. János Pál (1) iliberális (1) illiberális (1) illiberális állam (2) illiberális demokrácia (1) illúziók (1) imázsfilm (1) integráció (1) intelligencia (1) internetadó (1) iskola (1) iskolai szegregáció (1) Iszlám (5) iszlám (1) isztambuli egyezmény (1) Izsák (1) Jászi Oszkár (4) jogévdők (1) jóléti razzia (1) Jorge Mario Bergoglio (2) Joseph Ratzinger (1) Józsefváros (1) Justus Pál (1) kábítószer (1) kálizok (1) karikatúra (1) Károlyi Mihály (3) katedrális (1) katolikus (5) Kazakhsztán (1) kereszténység (8) keresztes háborúk (1) Kína (1) kisalkotmány (1) klímaváltozás (1) Koch (1) kognitív tudomány (1) Kölcsey Ferenc (3) Köln (1) kommunizmus (1) konzervatív (1) kormány (2) környezetvédelem (1) Kossuth Lajos (1) közöny (1) köztársaság kikiáltása (1) Kristályéjszaka (1) kultúrharc (1) Kunfi Zsigmond (1) lakásszegénység (1) lakóotthon (1) lapbezárás (1) Libanon (1) liberális (4) liberális demokrácia (3) liberalizmus (12) Litván György (2) Lovassy László (1) Lukács Móric (1) Magyar Hírlap (1) március 15 (1) mecset (1) média (1) megértés (1) megismerés (1) melegek (2) menekült (1) menekültek (6) menekülttábor (1) merénylet (1) Metternich (1) migráció (1) migránsok (2) mocskos háború (1) Mohammed (1) Momentum (2) Mónus Illés (1) MSZP (1) műanyag (1) műanyagszennyezés (1) multikulturalizmus (1) muszlimok (4) muzulmán (1) muzulmánok (2) nácik (1) nacionalizmus (4) Nagy-Britannia (1) nagyivók (1) narkógettó (1) Németország (1) nemi erőszak (1) nemzet (4) neoliberalizmus (1) Népszava (1) népszavazás (2) NER (1) NIMBY (1) no-go zónák (1) nők jogai (1) Nolimpia (1) oktatás (2) olimpia (1) Open Society Foundations (1) Orbán Viktor (9) Oroszország (1) országgyűlési ifjak (1) országgyűlési választások (1) őszirózsás forradalom (1) pápa (4) Parainesis (1) Párizs (1) patkányok (1) patriotizmus (1) Petőfi Sándor (2) PISA (1) plakátkampány (1) Polányi Károly (1) Polányi Laura (1) Polányi Mihály (1) polgári radikálisok (1) polgárjogok (1) politika (1) politikailagkorrekt (1) politikai korrektség (1) polkorrekt (1) populizmus (3) Prohászka Ottokár (1) pszichiátrai betegek (1) Püspökladány (1) Putyin (2) rasszizmus (3) reformkor (3) rezsiszilárd (1) roma (1) Róma (1) romantika (1) Romero (1) sajtó (1) sajtószabadság (2) sarki jég olvadása (1) Soros György (5) stadion (1) szabadság (2) szabadságjogok (3) Szabó Ervin (1) Szalay László (1) szárazság (1) szavazás (1) századelő (1) szegregáció (1) szekértábor (1) szekuláris (1) Szende Pál (1) Szent Korona (1) szeretetteljes felzárkóztatás (1) Szijjártó Péter (1) Szíria (1) szociáldemokrácia (2) szocializmus (1) szólásszabadság (2) Szózat (1) Tádzsikisztán (1) Tanácsköztársaság (1) Társalkodási Egyesület (1) tej (1) tengerszint emelkedése (1) tények (1) teológia (2) terrorizmus (2) titkosszolgálat (1) tojás (1) Tormay Cécile (2) történelem (1) történelmi alkotmány (1) Trump (2) Tübingen (1) tudás (1) tudatlanság (1) tüntetés (2) Uganda (1) Ukrajna (1) USA (3) Vaclav Havel (1) választás (3) választás 2018 (2) választójog (1) vallásszabadság (1) vega (1) vegán (1) vegetáriánus (1) Videla (1) vihar (1) Vörösmarty Mihály (1) vörösterror (1) Wass Albert (1) XVI. Benedek (1) zsidók (4) Címkefelhő

“Jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas s vakon engedelmeskedik” - Kölcsey politikai öröksége

2018.09.06. 15:32 Pendulumblog

kolcsey-head.jpg180 éve halt meg a Himnusz szerzője. Vajon mit üzen nekünk, szabadság és társadalmi igazságosság iránt elkötelezett utódoknak ma, amikor sokan azt hirdetik, hogy liberális eszméi felett eljárt az idő?

Kallós Ede Kölcsey Ferencről készült szobra a Batthyány téren bizonyára sokaknak ismerős. Talán akadnak olyanok is, mint én, akik elgondolkodtak már azon, vajon miért mered maga elé olyan búsan, mintha a föld mélységeit vizslatná. Nemrégen megtaláltam a választ erre a kérdésre. A szobor eredetileg egy magas talapzaton állt, akárcsak a nagykárolyi eredetije, amelyet román soviniszták pusztítottak el a 30-as évek elején. Úgy tekinthetett le onnan a költő a járókelőkre, mint Caspar David Friedrich híres festményének vándora a ködös tájra. Amikor azonban a metró építése miatt a teret 1974-ben felújították, a szobrot áthelyezték a talajszintre, így többé nem ránk, emberekre néz le, hanem a földre mered. Nem hiszem, hogy amennyiben megéli, a szobrász díjazta volna az áthelyezésnek ezt az eredeti művészi koncepción erőszakot tévő módját. Halálának 180. évfordulóján sajnos rajtam kívül senki nem helyezett el koszorút a szobor előtt. 

szobor2.jpg                                                      A szobor a Battyhány téren ma 

screen_shot_2018-09-06_at_11_27_12.png                                                          Az eredeti nagykárolyi szobor

Szintén a 70-es években került a szobor mögé a márványtábla és a felirat is: “Messze jövendővel/komolyan vess összve/ jelenkort,/hass, alkoss, gyarapíts/ s a haza fényre derül”. Ezek a töretlen küzdeni akarásról és optimizmusról árulkodó sorok kiáltó ellentétben vannak a szobor borongós, pesszimista hangulatával. Ez a kettősség, ez az ellentmondás azonban egyáltalán nem volt idegen Kölcseytől. Maga Kallós Ede, a szobrász írta róla: “Kölcsey költői stílusának egyik jellemző vonása az ellentétek összeütközésének, egymásba csapásának felfedése és szembeállítása.” Egész életére rányomta a bélyegét a kétségek és a bizonyosságok, a reménytelenség és a remény, a cinikus kiábrándultság és a fennkölt lelkesedés közötti hányódás. A Himnusz, a nemzeti ima papírra vetése után pár héttel írta meg a költő a Vanitatum Vanitas című versét, amelyben ezt írja: “Földünk egy kis hangyafészek/ Egy perchozta tűnemény”.

Ahogy Illyés Gyula írta a Himnuszról, a nagy művek, ahelyett, hogy felemelnék, gyakran eltakarják a szerzőiket. És valóban, 180 évvel a költő halála után a legtöbb embernek a Himnuszon kívül nem sokminden jut eszébe Kölcseyről, hacsaknem éppen érettségire készül. Talán egyesek még arra is emlékeznek, hogy Parainesis címmel filozófiai értekezést írt unokaöccsének címezve, és dereng nekik az iskolában bemagolt Huszt című vers. Nemrég Nyáry Krisztián könyve miatt került a közfigyelem fókuszába, aki azt sugalmazta, hogy Kölcsey meleg vagy biszex volt (erre bizonyíték nincs, amire igen, hogy sajnos borzasztóan magányos volt). Bár gyakran fel sem tűnik, politikai öröksége velünk él, oldaltól függetlenül. Bajnai és köre például Haza és Haladás címmel indított blogot 2014-ben, a Fidesz pedig a “Haza mindenek előtt” jelszóval hirdette meg 2018-as választási kampányát. Mindkét jelszó Kölcseytől származik.

A Himnusz az összetartozásról szól, a múlt, a jelen és a jövő teljességében. Eléneklése éppúgy a jobb, mint a baloldali demonstrációk visszatérő eleme. Ennek ellenére gyanítom, hogy maga Kölcsey nem tartozik a 21. században a népszerű, gyakran forgatott szerzők közé, akiknek a verseit az emberek szeretettel és élvezettel ízlelgetve olvassák lefekvés előtt. Mint amilyen Vörösmarty, Petőfi, Arany János, József Attila vagy Randóti Miklós. Akadnak bizonyára olyanok is, nem is kevesen, akik magát a Himnuszt sem kedvelik, és jobban szeretnék, ha Magyarországnak egy pörgős, vidám himnusza lenne, mint amilyen Franciaországnak vagy Olaszországnak. Szó ami szó: Kölcsey, bár kétségtelenül és kitörölhetetlenül helyet kapott a nemzeti panteonban, sőt, az alkotmányban is, márványosan idegen maradt, akit az emberek gyakrabban tisztelnek, mintsem szeretnek. 

Baloldaliként gyakran kapjuk meg azt a vádat, hogy gyökértelenek, hazátlanok és magyarellenesek vagyunk. Hogy idegen eszmék nevében forgatnánk fel ősi magyar hagyományokat és rendet. Nos, én úgy látom, hogy a becsületesen és nyitottan gondolkodó emberek, bal- vagy jobboldaliak, úgy vannak a nemzeti hagyománnyal, mint Jákób az angyallal. Viaskodnak vele, de végül magukhoz ölelik. Lefejtik róla a ráragadt rozsdát és szennyet, hogy a lényeghez juthassanak, amit megújítva megőrizhetnek. A nemzeti hagyományhoz való viszony soha nem lehet sem a teljes megtagadás, sem pedig a kritikátlan ajnározás. Kölcseytől magától is távol állt mindkettő, és a maga korában ő is megkapta a hazaárulás vádját. Ma is nagyon sokat tanulhatunk tőle hagyományról és újításról, nemzetről és emberiségről. Számos írása etikai iránytűként szolgálhat a jelen aktuálpolitikai vitáiban.

Ha életművéről lefosztjuk azt a sok romantikus és szentimentális sallangot, ami a reformkori szövegek olvasását olyan nehézzé teszi a 21. század digitális kommunikációhoz szokott embere számára, akkor egy liberális nacionalista reformer képe rajzolódik ki előttünk. A liberalizmusa és a nacionalizmusa azonban merőben más volt, mint amit ezen kifejezések alatt ma értenek. A mai liberálisoknak túl nacionalista, a mai nacionalistáknak túl liberális. Az egyik fő célkitűzése az volt, hogy felforgassa az évszázados mozdulatlanságba merevedett feudális társadalmi rendet a maga hagyományaival és előítéleteivel, cifra külsőségeivel és modorosságaival. Ennek helyén pedig a “sokaságból” (a puszta néptömegből) valódi modern nemzetet (szabad és javakkal rendelkező emberek közösségét) teremtsen. Mai szemmel nézve persze gondolkodása sok szempontból korának és társadalmi osztályának foglya volt, azonban éppen ott alkotott legnagyobbat, ahol képes volt meghaladni korát és társadalmi helyzetét.

screen_shot_2018-09-06_at_11_07_41.png
A tekintélyelvű, szolgalelkű uram-bátyám világot már korán, a debreceni akadémián töltött tanulóévei alatt megtanulta gyűlölni, és ellenszenve később, a vármegyei, majd az országgyűlési politikai karrierje során tovább mélyült. A klasszikus görög-római irodalom mellett a francia felvilágosodás gondolkodói tették rá a legnagyobb hatást. Bayle, Voltaire és Montesquieu könyvein keresztül ismerkedett meg a liberális eszmékkel. A francia eszmék persze Magyarországra gyakran német közvetítéssel érkeztek. A német klasszicista-romantikus irodalom hatása alól ő sem vonhatta ki magát. Diákként tanulmányozza és magyarra fordítja az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Az emberi jogok (ahogy akkoriban mondták: “emberi jusaink”) elkötelezett híve, a magyar történeti alkotmányt tartotta ezek védőpajzsának.

Az ősi hagyományokat tehát nem megtagadta és elutasította – de megismételve megújította, akárcsak Jézus az ótestamentumi törvényeket. “A külsőt a belsőtől, a változót az örökre változhatatlantól, éles szemeknek könnyű megismerni, s az ily szemekkel bíró férfiú ha lát is némely melleslegvalókban változtatni valót, jól tudja azt, minek kell örök megmaradást kívánni, miért kell a hazafiúság minden buzgóságával küzdeni, hogy veszélyes kezek alá ne jusson,” vallotta. Határozott válaszvonalat húzott szokás és elv, vélemény (doxa) és tudás (episztémé) között.

Kölcsey egyik kedvenc szerzője a hatalmi ágak szétválasztását szorgalmazó Montesquieu volt, így határozottan elutasította az önkényuralmat. “Jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas s vakon engedelmeskedik,” figyelmeztetett. A kormányzat szerinte csak akkor lehet legitim, ha a nép szabad. “Szolganépet kormányozni szerencsétlen rabelsőség; szabadok közt érni fő helyre, legszebb jutalma a személyes érdemnek.” Az önkény ostorzásán túllépve azonban rámutatott arra is, hogy az időszerűtlenné, anakronizmussá vált társadalmi konvenciók is veszélyt jelentenek az alkotmányos rendre. “Mindig az alkotvány eredeti elveire, a nemzet eredeti jogaira” kell támaszkodni, semmint “a naponként gonoszabbra fordúló szokás tirannizmusát szenvedni.”

Felszólít minket, hogy ne csak azon gondolkodjunk, ami most van, “hanem arról is, ha az, ami van, jól van-e? S a nemzet és kor szükségi változtatást s eltörlést és újítást nem kívánnak-e?” Jogászként gyakran kelt a hatósági önkény áldozatainak, a szabadságojogoknak a védelmére, mint ilyen, a mai jogvédők egyik elődjének is tekinthető. A nemesi sérelmi politizálást meghaladva Kölcsey rámutatott arra, hogy a magyar társadalom csak akkor lehet független és szabad, ha maga is megújul és átalakul. Így kapcsolódott össze programjában a haza és haladás ügye.

Kevés Kölcseynél kérlelhetetlenebb, könyörtelenebb kritikusa volt a múltba révedő maradiságnak és a nemzeti giccsnek. Az egyik közismert példa a Huszt című verse, amelyben a bús düledékeken epedő kebel hiábavalóságát kárhoztatja, és egy új, a tetteken alapuló hazafiság alapjait fekteti le. Gyakorlatilag ő volt az első magyarországi műkritikus, aki már nem elégedett meg egy művész nemzeti elkötelezettségével, művészi értékét ettől különválasztotta. Mestere, Kazinczy nyelvújításának védelmében írt Felelet a Mondolatra című pamfletje vagy a Körner-féle Zrínyi-drámáról írt recencziója egyenesen vitriolos hangvételű. Kritikája mindig alapos és átgondolt, de hatásában gyakran túllő a célon: Berzsenyit például, akiben a tipikus nemesi provincializmus képviselőjét látta, valósággal tönkretette a bírálatával. Országgyűlési Naplója vádirat az országot uraló elit hazafias szóvirágokba öltöztetett önzésével, képmutatásával és romlottságával szemben.

Kölcsey kétségtelenül nacionalista volt – mégis, ennek az alkotmányos nacionalizmusnak nem sok köze van a napjainkban ismét felerősődő etnikai nacionalizmushoz. A nemzeti hagyományba való bezárkózás, az elszigetelődés, a tekintélyelvűség és a nemzeti önzés távol állt tőle. A Parainesisben nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberiség szeretete jóval magasabb etikai polcon áll számára, mint a nemzet szeretete, és soha nem tagadta volna meg az emberség parancsát a nemzeti érdekekre hivatkozva. Bevallja, hogy fiatalkorában maga is a felvilágosult kozmopolitizmust vallotta. Ezt később nem erkölcsi alapon veti el, hanem mivel kivitelezhetetlennek tartja a gyakorlati cselekvés szempontjából. “Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat,” figyelmezteti unokaöccsét. Ez a változás jól nyomon követte a napóleoni háborúk után Európában lezajló szellemi változásokat: Herder és Rousseau nyomán ekkor bontakozik ki a romantikus liberális nacionalizmus irányzata, ami Kölcseyre is bizonyítottan nagy hatással volt. A nacionalizmus önmagában éppen olyan import termék volt, mint a liberalizmus - sajátosan magyar tartalommal és jellegzetességekkel Kölcsey és társai ruházták fel.   

Élesen megkülönbözteti egymástól a sokaságot és a nemzetet: "Jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen, majd olyan számban és alakban történt összecsoportozása. Amannak van állandó pályaköre, melyen a vele összeköttetésben levő nemzetek sorában lassabban vagy gyorsabban, de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog; emennek kimért útai nincsenek. Amaz a Balaton, mely saját partjai közt százak óta van és tápláltatik; ez a hullámok, mik a Balatonon gyakorta látható ok nélkül támadnak, s ismét eltűnnek.” 

Az ő patriotizmusa megfelelt a “gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” modern jelszavának. A haza számára az egyedüli politikai közösség, ahol az ember az emberiségért való küzdelem hatását eredményesen kifejtheti, de a nemzetek közötti testvériséget hirdeti. „Polgára lenni az egész világnak én előttem nem azt a veszedelmes indifferentizmust teszi, mely minden patriotizmust, minden nacionalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis le nem veszteni azt az édes s mintegy instinctuális érzelmet, mely a születés földjéhez von: ez a kettő nem ellenkezik egymással.” 

Jó példát szolgáltat erre az internacionalista, humanista szolidaritásra a lengyel menekültekkel kapcsolatos álláspontja. Az Országgyűlésen Deákkal és a többi liberálissal együtt az orosz cár által elűzött menekültek érdekében kampányol. “Íme magunkra vonók Európa pillantatait; úgy tűntünk fel, mint a veszélyben forgott ország rokon részvevői; s tettük, amit megyei helyzetünkben s környűlményeinkhez képest tennünk lehetett,” mondta a menekültek érdekében tartott beszédében. “Mik vólnánk mi Tek. Rendek, ha érzéketlenűl néznők elestöket azoknak, kik sírjok szélén remény s bizodalom tekintetével fordúltak felénk? Kik polgári életöket egy hozzánk intézett köszönetírással végezték be; s kiknek idegen főldön bújdokló maradványaik még most is részvétünk után esdeklenek? Mik vólnánk, ha az eltaposott szabadság véghörgése fel nem rezzentene bennünket; s ez oly közelről, s oly sokképpen érdeklő ügyben férfias szózatot nem emelnénk?” 

screen_shot_2018-09-06_at_11_19_47.png                                                               Dolgozószobája Szatmárcsekén 
 

A szatmári adófizető nép állapotáról írott munkája az első magyar szociográfiai írás – a maga korában egyedülálló, és a későbbi falukutatók műveihez mérhető. Nem csak az alapos adatolás miatt, hanem a társadalmi szolidaritás miatt is, amivel a társadalom legalján élők felé fordul. Merőben szokatlan volt ez egy olyan korban, amelyben a jobbágyot legfeljebb kizsákmányolható munkaerőforrásnak, és nem embernek tekintették. Egyes szélsőjobboldali portálok ebből többnyire kizárólag azt az egy idézetet emelik ki, amelyben a zsidó pálinkafőzőknek a földműves népre gyakorolt kedvezőtlen hatását ecseteli. Ez a szöveg természetesen csak történeti kontextusból kiragadva válhat 21. századi antiszemiták legitimációs forrásává. A későbbi megnyilatkozásaiból kiderül, hogy Kölcsey a vallási türelem, a pluralizmus elkötelezett híve volt, a nyugati országokban lezajló zsidó emancipációt pozitív példaként idézi későbbi országgyűlési beszédében. Wesselényi mellett ő volt az eredője annak a liberális nemzetiségi- és vallásügyi politikának, amelyet Deák Ferenc és Eötvös József képviselt, és ami lehetőséget kínált a nemzetiségekkel való békés együttélésre is. Sajnos a magyar politikai elit a kiegyezéskor ezt elutasította és a század végére egyre inkább az etnikai, kirekesztő nacionalizmus irányába mozdult el - mint ahogy a nemzetiségek is egyre inkább kifelé gravitáltak.    

Protestáns létére a katolicizmussal szimpatizált, a reformációt és az egyház szétszakadását szerencsétlen történelmi fordulatnak tartotta. A katolikus klérus konzervativizmusa azonban távol állt tőle, a nem katolikusok jogainak korlátozását elítélte. Így példáut azt a törvényt, ami megnehezítette a katolikus hitről való áttérést, illetve a vegyesházasságok elismerését. Kende Zsigmondhoz írott levelében a következőt írja: “a vallásügyet ami illeti, én azt sohasem nézem úgy mint Kálvin fia, de mindig úgy mint polgár. Hárommillió ember csak fél polgártársa a többinek; s mi veszély ez az egészre nézve? Lassankint leverni a köztük levő közfalat; eltörölni az ingerlések eszközeit s ez által az akció és reakció veszélyes következéseit; erre törekedném. Mert mi lehet rettenetesb, mint mikor tiszt- és követválasztáskor azt kérdjük: mi vallású az ember? nem pedig: mi hazafiságú és érdemű?”

A lelkiismereti szabadság kivívása volt a reformkori liberálisok egyik fő célja. “A lélek meggyőződése felett földi ítélőszéket nem ismerni,” jelentette ki Kölcsey az Országgyűlésen a szabad vallásválasztásról szóló vitán. A vitában már nem a protestánsok és a katolikusok csapnak össze – hanem a liberális katolikus nemesek a konzervatív katolikus klérussal. “Mily változás!”, kiált fel Kölcsey, “mikor a linczi békét s a bécsi szerződést még vérrel kellett kiküzdeni, ki merte volna jövendölni, hogy 1833-ban a magyarországi gyűlésen a Luther és Calvin fiai hallgatva nézik, míg a Pázmán hitének sorsosi érettek egymással vetekedve szólanak?”A vallási reform ügye ezen az országgyűlésen még elbukott – hatszor küldték fel a javaslatot a főrendi háznak, ahol az érsekek és püspökök hatszor dobták azt vissza. Tíz évvel később, az 1843-44-es Országgyűlésig kellett várni, amíg a reformot elfogadták.

Kölcsey és a liberális reformerek másik nagy támadási frontja a feudális Magyarország ellen a jobbágyok felszabadítása, a jogegyenlőség és közteherviselés kivívásának kérdése volt. Ma már nehéz elképzelni, milyen ellenállással kellett szembenézniük azoknak a nemeseknek, akik saját osztályuk kiváltságainak eltörléséért léptek fel. A reformkor mai szemmel nézve a nemzeti egységről és összefogásról szól, hajlamosak vagyunk azt egyfajta diadalmenetnek látni – pedig a kor reformereinek beszámolói tele vannak keserűséggel, megbántottsággal és dühvel. Ilyet manapság csupán a társadalom margóján élők jogaiért harcoló jogvédők, szocális munkások éreznek, akik megbecsülés helyett megvetést kapnak a munkájukért. Hiszen a nemesek a nemzet fogalmába nem értették bele a jobbágyokat, ezért sokan nem csak osztályárulónak, de egyenesen hazaárulónak tartották azokat, akik felléptek a jogaikért. A történelmi távlatból már szükségszerűnek tűnő reformok akkoriban hallatlan botrányt jelentettek, ellenzőik az isteni és a természeti törvények felborításával riogattak. Ehhez az 1831-es koleralázadás szolgáltatott baljós hátteren, amelynek során főleg a nemzetiségi területeken lázadtak fel a jobbágyok, akik a nyomor és elnyomás miatt jutottak kiszolgáltatott helyzetbe a járvánnyal szemben. Kölcsey elítélte a járványellenes intézkedések köntösébe bújtatott kegyetlen megtorlást. 

“Hétszázezer nemes, és — 10 millió nemtelen! Mi jobb? a hétszázezernek a milliomokkal ellenkeznie? vagy a maga jussait nem csonkító concessiók által azokat is a constitutio barátaivá tennie?,” írja Kende Zsigmondnak. A további társadalmi megrázkódtatások (forradalmak, lázadások) elkerülésére csupán egy módot látott: a mélyrehajtó társadalmi reformot, amely egyenlő politikai jogokhoz, földhöz és vagyonhoz juttatja a földművelő népet. “Itt nem egyes emberekről van szó,” jelentette ki az Országgyűlésen az örökváltságról szóló vitában. “Itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelidíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó; szabadság és tulajdon!”

Az államra két fő veszélyforrást látott: “vagyontalan nép, és oligarchia”. Úgy látta tehát, ha a társadalom nincstelen nyomorultakra és kiváltságos szupergazdagokra oszlik, az előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Bár nem jutott el a gazdasági újraelosztás eszméjéig, de kétségkívül egy olyan politikai közösség lebegett a szeme előtt, amelynek tagjai egyenlően részesülnek a jogokból és nem kiáltóan egyenlőtlen módon részesülnek a javakból. “Jaj az országnak, ha tagjai magányba vonúlnak s néhány kevés kezekre bízzák hazájukat,” írta. Keserűen vette tudomásul, hogy a vallásszabadság kérdésében oly liberális nemeseket hirtelen “az illiberalizmus szelleme leheli keresztül”, ha az úrbériségre kerül a szó. “Uraim, tudjátok, miképen a báró nem pap, de földesúr,” sóhajt fel naplójában.

Amikor a nádor a Pozsonyban ülésező rendek panaszainak hatására cenzúrázta a pesti hírlapokat, Kölcsey fellépett a sajtószabadság érdekében is, aminek bevezetése az 1791-es Országgyűlés óta napirenden volt. A sajtószabadság mellett a szólásszabadság mellett is kiállt. “A szólásszabadság egyike a tiszteletre legméltóbb jogoknak oly nemzetnél, mely századok óta megyénként és országosan gyülekezik s a maga sérelmei és kívánságai felett élő szóval szokott értekezni,” jelentette ki az Országgyűlés ülésén. “S nálunk annál tiszteletre méltóbb, mivel itt a sajtószabadság eltapodva van, s érzelmeinket és gondolatainkat egymással megszorítás és akadály nélkül közölni, csak gyűlési beszédek által lehetséges.”

lower_table_of_the_pozsony_diet_19_c.jpg                                                 Országgyűlés Pozsonyban, A. J. Groitsch rézmetszete

Amikor az országgyűlési ifjak és Wesselényi Miklós ellen az Országgyűlés berekesztése után megindul a büntetőeljárás (erről korábban itt írtam), Kölcsey, akit az ifjak mentoruknak, Wesselényi a legjobb barátjának tart, személyesen is kötelezőnek érzi, hogy fellépjen a védelmükben. Feliratokat intéz a hatóságokhoz, amelyekben rámutat az eljárások törvénytelenségére. A Kossuth Lajos ügyéről szóló feliratában így fogalmaz: “Ezen szó: cenzúra előttünk törvénytelen. Azon elv, hogy lehető legnagyobb törvényességgel történő dolgok, csak felsőbb engedelem mellett tétethetnek közhírré, előttünk ismeretlen. S minden ide tartozó tárgyakról törvénykönyvünkből csak annyit olvasunk, hogy az 1791: 15. cikkelyben a sajtószabadság, mint országosan célba vett tárgy nyilván említtetik. S midőn e szó mellett: sajtó, a másik említtetik: szabadság, akkor lehetetlen törvény és nemzeti jog-sértésnek nem venni, ha a nemzet bármelyik tagját is irott levelezési szabadságától szándékoznak megfosztani.”

A tudomány szabadsága szintén fontos volt Kölcseynek. A Széchenyi által alapított Tudományos Akadémiában (valószínűleg Bayle hatására) a tudományos élet szabadságának korlátozását látta, ezért bizalmatlan volt vele szemben. A művészeti és tudományos életben anarchista volt: semmiféle hatósági vagy egyéb korlátozást nem tartott elfogadhatónak az alkotó géniusz teremtőerején kívül. “Minden író egy független státus: szabad magát mással öszvekapcsolni, vagy mástól elszigetelni: szabad jó vagy rossz úton vándorlani; szabad írótársairól jól vagy rosszul szólani; szabad nyugalmát és dicsőségét elpazérlani vagy megalapítani; s e végetlen szabadságban, azaz függetlenségben, egyedül a hatás és visszahatás ereje tartja az egyarányt, nehogy végetlen zavar következzék.” Vajon mit szólt volna ahhoz, amikor az állam már az Akadémiát is politikai kézivezérlés alá kívánja vonni? 

Kölcsey tragédiája az volt, hogy bár a 30-as évek elejére kétségkívül ő lett az országgyűlési reformellenzék vezéralakja, a mozgalom gyümölcseit már nem ő arathatta le, hanem Kossuth és az új generáció. Alakját elhomályosítják azok, akiket politikai értelemben ő tanított járni és eszmélni. Fiatalon ragadta el a halál, mielőtt politikai karrierje beteljesedhetett volna, akárcsak Wesselényit. Halála előtt néhány évvel még meg kellett tapasztalnia, hogy az őt jelölő Szatmár megyei nemesek az udvar intrikái hatására visszavonták a liberális megbízását, és új, konzervatív utasításokkal látták el. Kölcsey a megyegyűlés drámai, indulatos ülésén Wesselényivel együtt próbálta meg elérni, hogy a döntést megváltoztassák – hiába. Az udvar által lefizetett bocskoros nemesek hangzavarba folytották szavaikat. Csupán akkor kerekedett néma csönd, amikor Kölcsey bejelentette, hogy lemond a követségről. Szigorú lelkiismerete nem ismert más megoldást. “A kővel összehajigált propheta utoljára elnémul, s kiáltó szó a pusztában sem leszen. Ezért nem szabad kikiáltani, hogy hátra vagyunk ; s oly igen hátra, hogy a jót a felette rossztól megválasztani nem tudjuk,” írja.

screen_shot_2018-09-06_at_11_25_26.png                                                                           A nagykárolyi vármegyeháza

A Búcsú az országos rendektől című levelében írottak az egész reformkor esszenciáját foglalják össze: “Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Kossuth országgyűlési tudósításait gyászkeretben küldte el Kölcsey lemondásáról. Helytállása azóta is példamutató: az elveik miatt hatalmukról lemondó politikai vezetők egyébként nem túl hosszú sorában Kölcsey áll élen.

És bár az ő pályája véget ért - mások folytatták, amit elkezdett. Az ő nyomdokain haladt Kossuth, de a centralisták is, Eötvös József, Szalay László és társaik, akiket a 40-es években doktrínereknek is csúfoltak – és akik az elismertségüknél jóval nagyobb mértékben járultak hozzá a modern demokratikus magyar állam megteremtéséhez, amelynek mi polgárai lettünk. Ahogy a korszak nagy ismerője, Fenyő István fogalmaz, "Széchenyi imponált a fiataloknak, mégsem őt tekintették legfőbb eszményképüknek. A grófot ugyanis lehetett tisztelni, becsülni, de nemigen lehetett szeretni. Eltérő volt a helyzet a reformkor másik nagyságával, Kölcseyvel. A centralisták két vezéregyéniségére senki nem hatott olyan élményi erővel, mint ő." 

A 20. században Gandhinál vagy Martin Luther Kingnél látunk az ő elkötelezettségéhz hasonlót: hitt abban, hogy a történelem íve, bár gyakran kisiklik, végül az igazság felé hajlik. Saját kárán tanulta meg, hogy “valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor éppen számtalanszori nem teljesedése miatt sem kell kétségbeesni. A magot elvetjük, s ki nem kél; újra vetünk, s kikél, de fűben eltapodtatik; ismét vetünk, s nemcsak kikél, de fejet hány, s már már érik, már-már sarló alá dől, midőn felleg támad, s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vét, s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fárad el; s ha mégsem boldogúlt, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen; s íme egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik, s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálni: ez az egész nem halandó.” Szavai ma, amikor éppen egy illiberális rendszer próbálja évtizedkre elvágni a szabadságjogok kibontakozásának útját, és az értelmiség körében eluralkodik az apátia, nagyon aktuálisak.

A megpróbáltatások, lemondások és csalódások elmélyítik és tisztára csiszolják emberismeretét és sztoikus bölcsességét. Ahogy Eötvös József szépen megfogalmazta emlékbeszédében, a kritikákat úgy tűrte, mint a szikla a tengerparton, amelyet az őt csapdosó mocskos hullámok csak tisztábbra mosnak. Élete végén ezt foglalja össze a Parainésziszben, amit unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak címez. Ez tragikusan korai halála miatt politikai-filozófiai végakaratának is minősíthető, Marcus Aurelius elmélkedéseit idézi. Ebben a jövő társadalomjobbítóinak ad örökérvényű figyelmeztetéseket. “Embert, egyenként s csoportosan, a maga hasznáról felvilágosítani a legnehezebb feladások közé tartozik. Gondolni mindent lehet bátorságosan; gondolatot szóvá és tetté változtatni, kétes következményű dolog. Mi, és mikor, és miként kell szólani s tenni?” – kérdezi. Vannak helyzetek, amelyekben a hallgatás a legbölcsebb, a politikai cselekvésében pedig az embernek túl kell látnia saját magán, a saját generációján, és nem csak a saját életében learatott sikereket kell hajhásznia. “Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.”

Amit halála centenáriumán, 1938-ban Benedek Marcell írt róla a Századunkba (a Huszadik Század utódlapjába, egy évvel annak betiltása előtt), az ma is aktuális. Hiszen ismét egy oly korban élünk, amikor a nagyobb jólét és szabadság felé tartó társadalmi haladás eszméjébe vetett hit megingott, akárcsak a 20. század harmincas éveiben (erről bővebben korábbi cikkemben írtam). Megérdemli, hogy hosszabban idézzük: “Ma nehéz elhinnünk Arany János szavát: ‘vissza nem foly az időnek árja.’ Alighanem mindannyian, akik életünket arra tettük fel, hogy a világot a magunk kis zugában, szerény tehetségünk szerint előbbre vigyük, azzal a sivár érzéssel fogunk meghalni, hogy egész erőfeszítésünk eredménye millimétereket sem jelentett, miközben a világ gyorsvonati sebességgel robogott visszafelé. Lehet, hogy évszázadok távlatából az utókor szükséges kerülőnek látja majd a haladás útjában ezt a visszafelé robogást s igazolja masinisztáit, akiknek utas-tömegei közé mi nem tudunk szegődni; igazolja a költő meleg zengésű, vigasztaló közhelyét is. Mi ezt már nem fogjuk megérni. Most, didergő magányosságunkban, ugyanannak a költőnek szavával élve, vigaszért hő lelkünk a multakba fordul: azokkal időzünk, akik másszor voltak — mit az élet megvon, megadják a holtak. Nem igazolást kérünk a halottaktól, a ma nagyon is divatos politikai szokás szerint. Nincs akarnivalónk, nincs elérni való gyakorlati célunk, amelynek érdekében összeböngésszük és kifacsarjuk Széchenyi, Szent István — vagy, halála centenáriumának aktualitása révén — Kölcsey Ferenc szavait. Ha ma felidézzük Kölcsey alakját, csak magunknak, szétszórtan fázó keveseknek idézzük fel, egy pillanatnyi melegségért, amit a közelebbhúzódás jelent. Idézzük a magányos embert, aki rokonunk, mert előre akarta vinni a világot és mert meghalt, mielőtt eszméi megvalósulását remélhette volna.”

Amikor a nemzeti hagyományok őrzéséről, ápolásáról beszélünk, többnyire népviseletbe öltözött táncosok, bőrtarsolyok és hegedűk, ételek és tájak, templomok és szokások képei tárulnak elénk. Politikusok szerint a magyarság megőrzése egyet jelent az ország etnikai, nyelvi, vallási homogenitásának megőrzésével, a bevándorlók, a multikulturalizmus elutasításával. Pedig a magyar nemzet mint kulturális és politikai közösség soha nem volt etnikai alapú, a multikulturalizmusnak pedig éppen a Kárpát-medencében vannak nagy hagyományai. A határokon túl élő magyar kisebbségeknek ráadásul ma fontosabb a multikulturalizmus megőrzése, mint valaha. Az etnikai, kirekesztő nacionalizmussal szembeni jogos indulat tévútra vezet sok liberális és baloldali embert. Úgy gondolják, hogy korunkban az egyedüli következetesen etikai álláspont a kozmopolitizmus lehet. Ezért az olyan fogalmakat, mint a nemzet vagy a haza, átengedik a jobboldalnak. Ezzel pedig önbeteljesítővé teszik a hazátlanság vádját és elutasítják azoknak az alapító atyáknak az örökségét is, akikből pedig a baloldal erőt meríthetne.  

Ideje egy új magyar patriotizmus felfedezésének, amely helyreállítja a társadalmi igazságosság és a hazaszeretet eszméi közötti összhangot. Ennek az új patriotizmusnak a nemzet mint politikai közösség valódi alapjait kell a középpontba helyezni: alkotmányos jogainkat, amelyeket elődeink hosszú évszázados küzdelmek során vívtak ki nekünk. Amikor a hatalmi önkény, a demagógia vagy a többségi/kisebbségi önzés ezeket a jogokat veszélyezteti, akkor abban a nemzeti hagyományaink veszélyeztetését kell látnunk. Amikor ezeket a jogokat védjük, abban a hazának tett szolgálatot kell látnunk. Ez a patriotizmus elviseli polgárainak többféle bőrszínen, kultúrán, valláson, nyelven alapuló identitását – de nem viseli el azt, ha alkotmányos alapjait elutasítják. Magyarnak lenni nem egynyelvű, egyszokású, egynézetű sokasághoz, hanem a szabad emberek évszázados küzdelmek által összekovácsolt sorsközösségéhez való tartozást jelent. Jelenti azt is, hogy szolidárisak vagyunk a társadalom margóján élő csoportokkal, és nem utasítjuk el a szolidaritást más nemzetek bajba jutott tagjaival szemben sem. Ez Kölcsey és az alapító atyák valódi öröksége a 21. században. Hogy képesek leszünk-e folytatni ezt az örökséget, az rajtunk múlik.  

A bejegyzés trackback címe:

https://pendulum.blog.hu/api/trackback/id/tr1014217977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.