2019. jan 24.

Mujica és a demokratikus baloldali alternatíva I.

írta: Pendulumblog
Mujica és a demokratikus baloldali alternatíva I.

josemurica.jpgLatin-Amerika "rózsaszín dagálynak" elkeresztelt baloldali hulláma véget ért. Miközben Venezuelában a chávizmus véres káoszba fulladt, és sokan elrettentő példának használják minden baloldali reformkísérlettel szemben, Brazíliában pedig egy fasiszta vezér került hatalomra, egy kis ország még mindig alternatívát mutat mindenkinek, aki elkötelezett a demokratikus szocializmus értékei mellett. Ez a kétrészes cikk José Mujica uruguay-i mozgalmár, elnök és filozófus politikai pályáját elemzi.  

"Aki harcol, azt még nem győzték le," mondja a beszélőn a fiát látogató anya a fiának, aki a diktatúra börtöncelláiban eltöltött hosszú évek alatt nem csak a hitét, de lassan már a józan eszét is kezdi elveszíteni. Azt magyarázza az anyjának, hogy a fogva tartói valamiféle antennát ültettek az agyába, amelyen keresztül folyamatosan támadják az elméjét. A hajmeresztő összeesküvés-elméletet mániás magabiztossággal magyarázó, zaklatott férfiról ekkor nem sokan hinnék el, hogy valaha is újra szabad és egészséges emberként szívhatja majd a levegőt. Azt még kevesebben, hogy belőle lesz majd egyszer Uruguay következő elnöke. Az anyja azonban hisz benne, és ahelyett, hogy sajnálgatni kezdené, feláll a székéből, és valósággal leüvölti a fejét. Leszidja, mint egy toporzékoló kisgyereket. "Szedd össze magad, és állj ellen, nem engedheted, hogy ők győzzenek!" - kiabálja. Ennek a sokkterápiának szerepe volt abban, hogy a férfi végül túléli a börtönt, megőrzi józan eszét és a világ egyik legnépszerűbb elnökeként vonul be a történelembe.

b1ea44bfb3d047e030cad306311a719bc7d1fd27.jpg

Ez az egyik legerősebb jelenete Álváro Brechner "Tizenkétéves éjszaka" című filmjének, ami az uruguay-i katonai diktatúra (1973-85) idején börtönbe vetett szabadságharcosok, köztük José "Pepe" Mujica küzdelmének állít emléket. A film most elérhető a Netflixen angol felirattal is. A nemzetközi baloldali körökben valóságos sztárnak és gurunak számító latin-amerikai elnöknek egy olyan arcát mutatja meg, amelyet kevesen ismertek. Azokról az évekről nyújt hiteles beszámolót, amelyeket az életrajzok többnyire annyival intéznek el, hogy 12 éven át raboskodott a diktatúra börtönében. Nem hangzik túl izgalmasan - és mégis: ezek az évek alapvető szerepet játszottak abban, akivé vált, és ahogyan gondolkodik a világról. Akárcsak Nelson Mandela vagy Vaclav Havel, Mujica is a diktatúra börtöneiben tanulta meg a szabadság valódi értékét.

Mujica eddig is a világpolitikai színpad egyik legszimpatikusabb figurája volt számomra. A belőle áradó szerénység, intellektuális bátorság, empátia és az, amit a keresztények "lelki szegénységnek" mondanak, kiáltó ellentétben áll a világot - és az országunkat - kormányzó politikusok sunyiságával, arroganciájával és pszichopátiájával. Ezen kívül elnöksége alatt a kis latin-amerikai ország egy sor olyan progresszív reformot hajtott végre, amelyek bámulatba ejtették a világot. Ez a film most kicsit képbe helyezett azzal kapcsolatban, hogyan jutott el idáig, és arra inspirált, hogy utánaolvassak a politikai pályájának. Ezért aztán elolvastam az Uruguay-ban élő brit szerző, Stephen Gregory "José 'Pepe' Mujica: harcos, elnök, filozófus" című könyvét.

51d_for0jml_sx328_bo1_204_203_200.jpg
Daniel Vidart uruguay-i antropológus úgy jellemezte Mujicát, hogy "Don Quixote egy nagy adag Sancho Panzával beoltva". És valóban, Gregory könyve bemutatja, hogyan keverednek Mujica gondolkodásában az idealista álmok a földhöz ragadt, realista pragmatizmussal. Ez a kettősség következik egész életútjából. Nem csak egyszerűen földműves családba született, de egész életében meg is maradt földművelésnek. A film is bemutatja, hogy az első adandó alkalommal, amikor hozzáfért magokhoz, földhöz és egy cseréphez, azonnal virágot ültetett a börtöncellájában. Ifjúkorában virágtermesztésből tartotta fent magát, és még később, szenátorként is kijárt a piacra virágot árulni. Ha meg akarjuk érteni Mujica életfilozófiáját, nem vonatkoztathatunk el a természethez, a termőföldhöz és annak megműveléséhez fűződő határtalan szeretetétől. Az emberi természetről, társadalomról vallott nézeteiben visszaköszönnek az orosz anarchista herceg, Kropotkin elképzelései, aki a szociáldarwinistákkal ellentétben az állandó verseny és harc helyett a kölcsönös segítségben látta az emberi evolúció kulcsát - és akit napjaink kutatásai sok szempontból igazoltak. Sok nagyvárosi értelmiségi hátterű gerillatársához képest egész életében javíthatatlan realista maradt, akitől távol áll a valóságtól elrugaszkodott utópista kártyavár-építés.

228699aec8f154891677f1e13c1257ce.jpg

Egy másik fontos jellemvonása a szabadságszeretet, ami miatt sokan libertariánus szocialistának nevezik. Már fiatalon is gyanakodva és kételkedve fogadta a dogmatikus marxizmus és a sztálinista tekintélyelvű kommunizmus külföldről importált eszméit és modelljeit, különösen azután, hogy a 60-as évek elején maga is ellátogatott a Szovjetunióba, Kínába és Kubába. Ki nem állhatja azokat, akiket Jászi Oszkár "Marx-kérődzőknek és osztályharc-rikkancsoknak" nevezett. "Ha kell, a háztetőkről is kiabálom, hogy le az izmusokkal! Éljen az a baloldal, ami nem konvencionális módon képes gondolkodni," jelentette ki a 2009-es választási kampányban. Mindig is sokkal közelebb állt hozzá a latin, főleg az anarchizmus által befolyásolt spanyol munkásmozgalom hagyománya. Fiatalkorában nagy hatást tettek rá a spanyol polgárháború bukása utána Uruguay-ba emigrált baloldali gondolkodók, köztük José Bergamín spanyol író, aki tanította az egyetemen, és a katalán anarchista Pedro Boadas, aki ugyanazon a piacon árult újságot, ahol Mujica virágot. Bár maga Mujica nem vált anarchistává olyan értelemben, hogy nem utasította el az államot - ugyanakkor élete végéig elutasította a tekintélytiszteletet és az emberek alá-fölérendeltségét.

1968-nak a fiatal Marxhoz visszaforduló hagyományát követve Mujica számára a kapitalizmus elsősorban uralmat és ellenőrzést jelent az elmék fölött. Nem csak az a baj, hogy a bérmunka során a dolgozó munkájának hasznát más fölözi le, hanem az, hogy a bérmunka rendszerén keresztül az emberek elveszítik az ellenőrzést az életük felett. Hiszen idejük nagy részét azzal töltik el, hogy pénzt szerezzenek olyan dolgokra, amelyek valójában nem fontosak a boldogsághoz. A munkát idealizáló, a kékzubbonyos munkásokat heroizáló ortodox baloldaliakkal szemben Mujica rámutat arra, hogy az emberi életnek az örömről és a játékról kellene szólnia. Ehhez a felismeréshez elsősorban nem könyvek segítették hozzá, hanem éppen a börtönben eltöltött évek. A magánzárkában jött rá arra, hogy milyen kevés anyagi feltétele van a jó életnek - és miközben az eldobható kütyüket hajhásszuk és halmozzuk, valójában a közösség és a természet e nélkül is mindent megad nekünk, amire szükségünk van. Az elidegenedés az, ami miatt a világ jelenleg ökológiai katasztrófa felé is halad. Erre a motívumra épültek az ENSZ-ben és a riói világfórumon tartott későbbi nagy sikerű beszédei is.

Politikai ellenfelei rendszeresen a szemére hányták tisztázatlan viszonyát az ifjúkori radikalizmusához. Tagja volt az MLN nevű felszabadítási mozgalomnak, avagy a tupamaróknak, akik a 60-as években fegyveres harcot hirdettek az állammal szemben. A jobboldali értelmezésben a tupamarók nem voltak jobbak a közönséges terroristáknál, és őket okolják azért, amiért a korábban demokratikus uruguay-i állam diktatórikus fordulatot vett. Tény, hogy Mujica mind a mai napig nem tagadta meg a nagyvárosi gerillák erőszakos örökségét. Hogy miért, ahhoz kicsit alaposabban meg kell ismernünk és értenünk ennek a kis latin-amerikai országnak a történelmét.

batlle-y-ordonez.jpgJosé Batlle y Ordoñez - aki Mujica szerint feltalálta a szociáldemokráciát (forrás

Mi európaiak hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden politikai és társadalmi újítás Európából ered. Vagy legalábbis Észak-Amerikából. Amikor a jóléti állam gyökereit kutatjuk, akkor is többnyire csak a skandináv modellig jutunk el. Pedig a jóléti állam egyik első sikeres modelljét éppen Uruguay-ban valósították meg a 20. század elején. Kevesen ismerik nálunk José Batlle y Ordoñez nevét, aki 1904 után kormányozta az országot - pedig Mujica szerint egyesen ő a modern szociáldemokrata mozgalom letéteményese a világon. Ő volt az, aki az ezer szálon a brit világbirodalomhoz kapcsolódó, az által ellenőrzött és kizsákmányolt, szegény Uruguay-ból egy olyan országot teremtett, amit latin-amerikai Svájcként emlegettek. Bevezette a 8 órás munkaidőt, a munkanélküli segélyt és az általános választójogot, államosította a közműveket és visszaszorította a külföldi tőke befolyását. Ennek a prosperitásnak a gazdasági világválság vetett véget 1929-ben. 1933-ban a demokráciát rövid időre katonai diktatúra váltotta fel, azonban 1938-ban visszaállították a demokratikus alkotmányt. A második világháború után ismét konjunktúra következett - azonban az 50-es években egyre kevesebb kereslet mutatkozott az uruguay-i élelmiszertermékek után. Ez az állam eladósodásához, az életszínvonal rohamos zuhanásához, a külföldi tőke befolyásának, a munkanélküliségnek és a társadalmi egyenlőtlenségeknek a növekedéséhez vezetett. Miközben a katonai és rendészeti kiadások nőttek, az oktatásra és egészségügyre fordított kiadások csökkentek. Ebben a kontextusban került sor a munkásmozgalom radikalizálódására.

A huszadik század eleji reformok ellenére az urugay-i társadalom rendkívül egyenlőtlen és hierarchikus maradt. Nagy ellentétek feszültek a külföldi tőkéhez kötődő, modernizáció-párti nagyvárosi burzsoázia és a konzervatív vidéki nagybirtokosok között, de a nagyvárosi kapitalisták és a munkásaik, illetve a földbirtokosok és a rizs- és cukorrépa ültetvényeiken dolgozó nincstelen idénymunkások között is. A Raul Sendic által alapított uruguay-i tupamaro mozgalom (nevét a közhiedelemmel ellentétben nem Tupac Amaru inka szabadságharcosról, hanem Eduardo Acevado Díaz uruguay-i író Ismael című regényéből nyerte) eredetileg békés jellegű volt. Eszköztárába tartoztak ugyanakkor polgári engedetlenség jellegű akciók (földfoglalások, gyárfoglalások), amelyek lassították vagy megbénították a termelést. Azt a célt tűzte ki, hogy a nagyvárosi munkásság és a vidéki mezőgazdasági munkások és farmerek küzdelmeit összefogva radikálisan átalakítsák a társadalmat. A néhány család által irányított korrupt politikai rendszer azonban úgy volt kialakítva, hogy a városi eliteket képviselő Colorado Párton és a vidéki birtokosokat képviselő Nemzeti Párton kívül más ne szerezhesse meg demokratikusan a hatalmat. A reformokat követelő nagyszabású sztrájkokra, munkás- és diáktüntetésekre, gyárfoglalásokra a hatalom erőszakosan reagált. Jorge Pacheco elnök 1968-ban felfüggesztette a politikai szabadságjokat, brutálisan leverte a békés tüntetéseket, azok vezetőit lecsukták és kegyetlenül megkínozták. A CIA tudatosan támogatta az antidemokratikus törekvéseket Latin-Amerikában, hogy elejét vegye a kubaihoz hasonló átalakulásoknak. A demokrácia elleni első erőszakos lépést tehát nem a tupamarók, hanem a jobboldali hatalom tette meg.

mani-e.jpg1968 augusztusában a rendőrség által meggyilkolt Líber Arce diákaktivista gyászmenete (forrás

A mozgalom ekkor lépett a második szakaszba, amit a fegyveres gerillaakciók jellemeztek. Befolyásos üzletembereket, politikusokat és diplomatákat - a rezsim híveit - raboltak el, akiket kihallgattak, majd leleplező jelleggel közzé tették az eredményeket. Maga Mujica is több akcióban vett részt. Többször börtönbe zárták, ahonnan sikerült megszöknie (egy ízben filmbe illő körülmények között, egy alagutat ásva a börtönből). Az egyre kétségbeesettebb erőszakos akciók azonban nem hozták el a kívánt hatást: a munkásosztály forradalmasítását. Éppen ellenkezőleg, a 70-es évek elejére a mozgalom elszigetelődött, társadalmi támogatottsága csökkent. Ráadásul muníciót adott azoknak, akik további hatalomkoncentrációt követeltek a katonaság számára, így hozzájárult a demokrácia maradványainak a leépítéséhez és ahhoz, hogy 1973-ban a hadsereg puccsal átvette a hatalmat. Ennyiben tehát jogosak a tupamarók ellen felhozott vádak, és azt ma már Mujica is elismeri, hogy taktikai szempontból a fegyveres gerillaharc rossz irányt vett és hibás volt. Erkölcsi szempontból azonban nem tartja magát bűnösnek, hiszen egy elnyomó rezsim ellen harcolt.

torturas.jpgAz 1973-as katonai puccs után 5000 embert zártak börtönbe és a lakosság 10%-a emigrált (forrás)

Amire a katonai puccs bekövetkezett, a tupamaró mozgalom már romokban hevert: vezetőit lecsukták vagy lelőtték, fegyverkészletét elkobozták, biztonságos házait felszámolták. Mujica és társai korábban is voltak már börtönben, ami azonban ezután várt rájuk, az minden eddigi rémálmukat felülmúlta. A Tizenkét éves éjszaka története itt indul. Spoilerkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a legbrutálisabb kínzási forma, amit a fogva tartók alkalmaztak, az elszigetelés volt. Hosszú éveket töltöttek a foglyok magánzárkában, az alapvető higiéniás feltételek teljes hiányában úgy, hogy senki sem szólhatott hozzájuk, nem olvashattak, nem írhattak, és a külvilágból minden hírtől el voltak zárva. Az ember szociális állat. Sok mindenhez képes alkalmazkodni, azonban az izoláció még a legerősebb egyedeket is megtöri. Hogy Mujica mégis képes volt megőrizni az ép eszét, sőt, fogva tartói fölött erkölcsi győzelmet aratva szabadult ki 1985-ben, az valódi csoda.

pepe-addresses-a-crowd-at-the-beginning-of-his-legitimate-political-career-on-september-29-1985-photo-by-marcelo-isarrualde_1.jpgMujica egyik első nyilvános beszéde a szabadulása után, 1985 (forrás)

Miután a diktatúra összeomlott és a tupamarók kiszabadultak, Mujica azok közé tartozott, akik azonnal feladták a régi gerillamódszereket. Sokan ezért árulónak is tartják őt régi elvtársai közül. Szakított a "proletár élcsapat", a forradalom és a fegyveres harc illúzióival. "Más fegyverekkel kell tovább folytatnunk a harcot ugyanazon célokért," jelentette ki szabadulás utáni első beszédében. Radikális forradalmárból radikális reformerré vált, aki az utópista felhőszurkálás helyett mindig azt nézte, hogy mit lehet reálisan és aktuálisan elérni. A demokrácia az érdekek folyamatos egyeztetését jelenti, a konszenzus keresését. "Az utca embere egy briliáns Sancho Panza mentalitást képvisel," mondta 2002-ben. "Vagy szeretjük őket úgy ahogy vannak, vagy egy voluntarista forradalomnál kötünk ki, amit egy maroknyi kiakadt értelmiségi folytat, és ami sem nem demokratikus, sem nem részvételen alapul ... Don Quixote nem létezhet Sancho Panza nélkül." Az olyan rendszerkritikus radikális cikkek irogatásánál, amiket senki sem olvas el manapság, fontosabbnak tartja, hogy az utca emberét érintő konkrét problémákat megismerjük és megoldást kínáljunk rájuk. "Korábban azért harcoltunk, hogy megváltoztassuk a világot, ma meg azért, hogy kijavítsuk a járdát a házunk előtt," jegyezte meg ironikusan. Ez persze nem jelentette azt, hogy föladta volna a szocializmus programját, azonban azt csakis széleskörű társadalmi felhatalmazással végrehajtott reformok, és nem pedig egy élcsapat erőszakos diktatúrája révén tartotta megvalósíthatónak.

A Széles Front (Frente Amplio) párt tagjaként balról bírálta a két hagyományos párt kormányzását, amelyek a 90-es években a világtrendeknek megfelelő neoliberális reformokat hajtották végre: az ipar privatizációja, a pénzipar deregulációja, a gazdagok adójának csökkentése, a szociális és egészségügyi kiadások visszavágása. Mujica éppen olyan elszántsággal vetette bele magát a privatizáció ellenes kampányokba, mint ahogyan korábban a gerillamozgalomba. Többek között szendvicsemberként járta a tömegközlekedést, a közszolgáltatások magánosítása elleni tiltakozásra hívva fel az embereket. Amikor 1995-ben beválasztották a képviselőtestületbe, egy rozzant motorkerékpáron érkezett meg a parlament parkolójába. Egy anekdota szerint ekkor a parkolóőr, aki látogatónak nézte, megkérdezte tőle, meddig akarja ott hagyni a motorját. "Ha hagyják, akkor 5 évig," felelte Mujica.

(Folytatása következik)

Szólj hozzá

film reform puccs demokrácia forradalom globalizáció sztrájk kapitalizmus szocializmus diktatúra 1968 junta neoliberalizmus Uruguay José Mujica El Pepe Tizenkét éves éjszaka tupamaro