2019. feb 05.

Egyetemi kultúrharc 100 éve

írta: Pendulumblog
Egyetemi kultúrharc 100 éve

screenshot_2019-02-05_at_17_33_52.pngA tudományos élet autonómiája nem csak ma áll politikai csatározások kereszttüzében: pontosan száz évvel ezelőtt tetőződött az ún. egyetemi kultúrharc. Ennek során nem csak a bal- és jobboldali értelmiségi elitek feszültek egymásnak, de megmutatkozott a demokratikus kultúra gyengesége is, ami a rövid életű első köztársaság bukását eredményezte.

Az őszirózsás forradalom során Károlyiék széleskörű nemzeti összefogással és társadalmi támogatással kerültek hatalomra októberben, azonban a nemzeti egység élménye hamarosan elhalványult és átadta a helyét a pártok közötti keserves pozícióharcnak. Az ellentét főleg Károlyi függetlenségi pártjának konzervatív-liberális képviselői és a szociáldemokraták között élesedett ki. A közélet ennek nyomán a tél során egyre jobban polarizálódott. A kormány politikája egyre jobban balra tolódott, és egyre több kritikát váltott ki mind a szélsőbalról, mind a szélsőjobbról. Az egyre elkeserítőbbé váló külpolitikai helyzet, az ország megszállása és az annak nyomán kibontakozó élelmiszer- és nyersanyaghiány miatt megnőtt az igény a radikális megoldások iránt. Károlyi Nyugat-barát, a demokratikus normákat tiszteletben tartó politikája pedig szép lassan elvérzett, hiszen sem a Nyugat, sem a tömegek nem álltak ki az új demokrácia mellett. Ennek a válságnak volt az egyik tünete az a harc, ami a konzervatív-liberális és a szociáldemokrata-polgári radikális elitek közötti erőpróbaként az egyetemek fölötti ellenőrzés kérdésében bontakozott ki december és február között.

A felsőoktatás reformja régóta a baloldal napirendjén szerepelt, és a kultúrharc sem 1918-ban, hanem jóval korábban vette kezdetét. Különösen a Huszadik Század folyóirat köré csoportosuló polgári radikálisok sérelmezték, hogy az egyetemi oktatás elavult szemlélettel folyik, képtelen megújulni és helyet adni az olyan új diszciplínáknak, mint a szociológia és a közgazdaságtudomány. A modern tudományos és filozófiai irányzatokat képviselő tudósokat - éppen a nemzetközi szinten is innovatív, színvonalas eredményeket felmutató értelmiségieket - többnyire távol tartották a felsőoktatástól. Ha egyesek közülük, mint például Somló Bódog vagy Pikler Gyula, valamelyik vidéki egyetemen előadhattak is, munkájukat folyamatos heccekkel zavarták meg. A régi tanári gárda felháborítónak tartotta, hogy ezek a tudósok megkérdőjelezték a hagyományos nemzeti romantikus jogfelfogást. Megbotránkoztatónak tartották a nézetet, miszerint a társadalmi jelenségek is csoportérdekekkel és belső törvényszerűségekkel magyarázhatók, és nem Isten által elrendelt erkölcsi alapelvekkel. Míg a korabeli egyetemeken oktatott jogbölcselet az államból magyarázta a társadalmat, Pikler és a szociológia azt hangoztatták, hogy a társadalom alakítja az államot.

Az 1890-es években a kormányok még alapvetően liberális elveket vallottak az oktatásban és védelmükbe vették az klerikális ifjúsági szervezetek támadásaival szemben a új szemléletet képviselő tanárokat. A 20. század első évtizedében azonban a kormánypolitika egyre inkább jobbra tolódott. Az egyetemek kiszorították a katedrákról a baloldali tudósokat. A Társadalomtudományi Társaságot még a liberális-konzervatív és a baloldali-radikális értelmiség együtt alapította, 1906-ban azonban a fokozódó ellentétek miatt kiszorították onnan a jobboldalt. A TTT és a hivatalos tudomány közötti kommunikáció beszűkült, a megoldásban érdekelt társadalmi dialógus sérelmi monológoknak adta át a helyét. A huszadik század eleji szakítás a haza és a haladás, a nacionalizmus és a progresszió között olyan hosszú repedéseket és sebeket nyitott a magyar közéletben, amelyek mind a mai napig éreztetik hatásukat.

Amikor 1918-ban győzött a forradalom, a régóta mellőzött, társadalomátalakító programmal és küldetéstudattal rendelkező progresszív értelmiség úgy érezte, hogy eljött az idő az eszméinek a valóságba való átültetésére. Ehhez szükség volt egy új hivatalnokréteg és szakértelmiség képzésére, akik új szemlélettel rendelkeztek és a népszuverenitáson alapuló jogállam hívei voltak. Ezért került a fókuszba a budapesti egyetemi jogászoktatás reformja. Lovászy Márton, a Károlyi-kormány vallás- és közoktatási minisztere még decemberben leiratban közölte az egyetemmel, hogy a 70 évet betöltött tanárokat nyugállományba helyezik és a jogi karon belül új szociológiai és közgazdasági tanszéket hoznak létre. Kérte ezenkívül Varga Jenő és Rónai Zoltán a "rendes gyakorlattól eltérőleg, vagyis a tudományos kar előzetes meghallgatása nélkül" való kinevezését rendes egyetemi tanárnak. Az egyetem vezetése ezt a lépést ellenségesnek és az autonómiájába való beavatkozásnak értékelte. Kijelentették, hogy Rónai és Varga szakmailag alkalmatlanok a tanári állásra. Ez igazságtalan volt, valójában a szaktudásukhoz nem fért kétség, később mindketten jelentős, nemzetközi hírű tudóssá váltak.

screenshot_2019-02-05_at_17_17_40.pngAz Est, 1918. december 22.

A baloldali sajtó ezenkívül rámutatott, hogy már a háború előtt is kinevezett a kormány tanárokat az egyetemi tanács hozzájárulása nélkül, például Reiner Jánost, de akkor a tanári kar csupán "alázatos feliratban kérte," hogy a kormány a jövőben vegye figyelembe az egyetem autonómiáját. Az egyetem igazi problémája a kinevezettek világnézetével és politikai kötődéseivel volt. Mindketten szorosan kapcsolódtak a kormányzati adminisztrációhoz és politikai pártokhoz, később a Tanácsköztársaság idején mindketten népbiztosok lettek. Az egyetem vezetése joggal tartott attól, hogy rajtuk keresztül gyakorlatilag maga a kormány hatol be az egyetemre. Ehhez még hozzájárulhatott az is, hogy mind Varga, mind Rónai zsidó származásúak voltak, így a hagyományosan antiszemita klerikális értelmiség nem létező faji és vallási dimenziót tulajdonított a döntésnek. Az egyetemek ekkor a halogatás taktikáját választották és megpróbáltak kibújni a reform végrehajtása alól.

250px-sigismund-kunfi-comisario-hungri_a--outlawsdiary00tormuoft_1.pngA konfliktus január végén annyira kiéleződött, hogy a halogatás többé nem működött. Ekkor ugyanis az új, Berinkey Dénes vezette kormányban a közoktatásügyi tárcát Kunfi Zsigmond szociáldemokrata politikus kapta meg, aki maga is tanítóként kezdte pályafutását, és közvetlen tapasztalatokkal rendelkezett a közoktatás lehetetlen állapotairól. Kunfi elődjével, Lovászyval szemben, aki ekkorra a jobboldali ellenzék egyik vezérfigurájává vált, vállalta a teljes konfrontációt az egyetemmel. Tájékoztatta a jogi kar vezetését, hogy meghallgatása és beleegyezése nélkül hét új egyetemi tanárt nevez ki: Ágoston Pétert a magánjog, Farkas Geyzát az agrárpolitika, Jászi Oszkárt a szociálpolitika, Kovács Gábort a társadalmi gazdaságtan, Rónai Zoltánt a politikai tudományok, Varga Jenőt a gazdasági politika és Vámbéry Rusztemet a kriminológia tanszékre.

Az egyetem óriási felzúdulással fogadta autonómiájának megnyirbálását, amit Kunfi "a forradalom szellemi vívmányainak biztosításával" indokolt. A jogi kar, majd az egyetemi tanács is tiltakozó nyilatkozatot fogadott el. A minisztert II. Józsefhez, a kalapos királyhoz hasonlították, hiszen hozzá hasonlóan semmibe vette a történelmi függetlenségi hagyományokat a felvilágosult reformjai nevében (ez a vád valószínűleg inkább hízelgett Kunfinak). Tiltakozásként nem voltak hajlandóak felesketni az új tanárokat. Kunfi válaszában rámutatott, hogy nincs olyan törvény, "amely a budapesti tudományegyetemre nézve megállapítaná a miniszternek azt a kötelezettségét, hogy az egyetemet meghallgassa." Egyenesen "az ellenforradalom zászlóbontásával" vádolta meg az egyetemet és a "legerélyesebb rendszabályokkal" fenyegette meg arra az esetre, ha obstrukciót folytat "az ellen a törekvése ellen, amely a forradalomban győzedelmeskedett új világföl fogás előtt az egyetemet is meg akarta nyitni."

Kunfi céljainak helyességéhez - és a felsőoktatási reform szükségességéhez - nem fért kétség. A hét kinevezett mindegyike olyan nemzetközi látásmódót képviselő és tekintélyes szaktudással rendelkező tudós volt, akiknek az egyetemtől való távoltartása már korábban is a védhetetlen kategóriába tartozott. Azonban a megvalósítás módjával kapcsolatban még a haladó professzoroknak - és maguknak a kinevezetteknek is aggályaik voltak. Sokan a reform ügyét egyébként támogató értelmiségiek közül is taktikátlannak minősítették Kunfi lépését, hiszen amennyiben legalább az egyetemi autonómia látszatát megkímélte volna, akkor számos felesleges konfliktust és feszültséget megelőzhetett volna. 

Jászi Oszkár január 31-én a Népszavában a következő nyilatkozatot tette az ügyben: "Elvben föltétlenül az egyetem autonómiájának híve vagyok, mert az egyetem autonómiáját a tudomány szabadsága biztosítékának tartom. A jövő közoktatásügyét úgy kívánnám fölépíteni, hogy az törvényes védelemben részesüljön minden közigazgatási és kormányhatalmi intézkedéssel szemben. Ma azonban, mikor az a helyzet, hogy ezt az ideális autonómiát soha tiszteletben nem tartották, maga az egyetem sem védte meg soha az autonómiáját, a tudományegyetem szabadságáról korai beszélni. A múltban merőben sógorságból és pártokból oktrojáltak rá embereket az egyetemre és az egyetemi tanácsban sohasem volt férfias gerinc, igazi bátorság, hogy autonómiáját megvédelmezze. A kar most nem az autonómia megsértése miatt háborodik föl, hanem mert az új eszmeáramlatok betörését látja az egyetemre és ezért védekezik."

Az Ügyvédek Lapja, ami cikkeiben már korábban is a felsőoktatási reformot sürgette, 1919. februári számának szerkesztőségi cikkében mégis úgy vélekedett, hogy "a közoktatásügyi kormány helytelenül járt el, amikor az egyetem autonómiáját megsértette. Ez a tény nem a jog ténye, hanem a hatalomé. Jogász pedig sohasem hódolhat annak az elvnek, hogy: 'sei der Kaiser absolut, wenn er meinen Willen thut'. Ma egy kormány hatalmi szóval a politikái űzte ki az egyetemről, holnap egy másik kormány hatalmi szóval a tudományt űzheti ki. Ma a kormány égisze alatt a modern világnézetek hét integer, tudós képviselője vonul be az egyetemre. Holnap egy másik kormány parancsszavára a reakció hét tudománytalan, de kemény vitéze tarthatja bevonulását." Később az ellenforradalom idején az egyetemi életbe való politikai beavatkozások igazolták félelmeiket.

Az egyetemi tanács január végén küldöttséget menesztett a köztársaság elnökéhez, Károlyi Mihályhoz, akinek Moravcsik rektor átadta az egyetem memorandumát. Károlyi méltányolta, "hogy a tanári kar az egyetem autonómiája fölött gondosan őrködik", viszont felhívta a figyelmüket arra, hogy "a tanári karnak is meg kell azonban érteni, hogy forradalmi időket élünk ós hogy a forradalom október 31-én még nem fejeződött be." A rektor kijelentette, hogy "célunk, hogy ne keressük azt, ami bennünket elválaszt, mert azt akarjuk, hogy az erők egyesüljenek a jelen átalakulás megszilárdítására." Hasonló választ kapott Moravcsik Berinkey miniszterelnöktől is - a kormány tehát kiállt az oktatási miniszter döntése mellett. Az egyetemi tanács ekkor újratárgyalta az ügyet, és február 3-án egy olyan határozatot fogadott el, ami megtagadta a tanárok kinevezésének szentesítését, és törvénysértőnek minősítette azt. Ezt a határozatot azonban már nem minden kar támogatta: az orvostudományi kar és a bölcsészkar erős kisebbsége is a kormányutasítás végrehajtása mellett foglalt állást.

Az egyetemi tanárok kinevezésének ügye ekkor már jóval túlnőtt az egyetemen. Egy olyan szimbolikus kultúrharccá vált a bal- és jobboldali elitek között, ami állatorvosi lóként hordozta magán az egész korszak mélyülő belpolitikai válságának minden tünetét. Az egyes felek egyre kevésbé törekedtek a másik álláspontjának megismerésére és megértésére, a meggyőzés helyett a másik legyőzése került előtérbe. Mind a kormánypártok, mind az ellenzék saját paranoid összeesküvés-elméletei alátámasztására használta fel az egyetemi kultúrharcot. Miközben októberben még a baloldal tetszeleghetett a polgári jogok hősének szerepében, ekkorra a jobboldali ellenzék tüntette fel magát a szabadságjogok élharcosának. Lovászy például Polgárszövetség néven egyesületet alapított azért, hogy a néptörvények által biztosított polgárjogoknak érvényt szerezzel az "elnyomatással" és "terrorral" szemben. Bár néhány hónappal később már valóban tombolt a vörösterror, ekkor még kétségkívül igen nagy túlzás volt terrorról beszélni.

Miközben a jobboldalon baloldali terrort vizionáltak, a baloldal az ellenforradalom rémképével küzdött. A Népszava és a szociáldemokraták az ellenforradalom szervezkedését látták az egyetemek ellenállásában, és harcias cikkekben követelték annak erőszakos letörését. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy az egyetemi tanács passzív rezisztenciára szólító határozatával egy időben a régi rend képviselői az ország több részén megmozdultak. Több vidéki vármegye vezetése bizalmatlanságot jelentett be a kormánnyal és Károlyival szemben, a Katolikus Papi Tanács pedig a kötelező vallásoktatás eltörlése ellen tiltakozott. A fővárosban az Ébredő Magyarok és a MOVE megmozdulásai keltettek riadalmat - még január végén a Gólyavárnál tartott szélsőjobboldali tüntetés során antiszemita atrocitásokra és a szociáldemokrata munkásokkal való összecsapásra is sor került.

screenshot_2019-02-05_at_17_08_50.pngscreenshot_2019-02-05_at_17_14_21.pngVasárnapi Újság, 1919. 5. sz.

screenshot_2019-02-05_at_17_42_15.pngBár nincs rá bizonyíték, hogy itt központilag szervezett akciókról - egyfajta irányított ellenforradalomról - lett volna szó, a baloldali sajtóban mindezek a törekvések egy nagy ellenforradalmi összeesküvés részének tűntek fel. Az egyetemi tanárok és a püspökök tiltakozását, Lovászy polgárjogi törekvéseit összemosták a szélsőjobboldali csoportok és tiszti különítmények randalírozásaival. "Letörni! Megrendszabályozni! Letartóztatni!" - tajtékzott a Népszava február 4-ki vezércikke az egyetemi határozat másnapján. "Hallatlan vakmerőséggel és szemérmetlen nyíltsággal emeli föl fejét az ellenforradalom. A budapesti tudományegyetemnek (amelyet minden valószínűség szerint azért neveznek igy, mert semmi köze sincsen a tudományhoz) jogi kara egyhangú határozattal jelentette ki, hogy nem veszi ki az esküt azoktól az új egyetemi tanároktól, akiket Kunfi miniszter most nevezett ki."

A kormány február 4-én az egyetemi ellenállás letörése mellett döntött. A hét tanár a Minisztertanács előtt tehette le az esküjét, ezenkívül kinevezték Jászi Oszkárt az egyetem teljhatalmú kormánybiztosának, aki feladatául kapta a felsőoktatás reformjának előkészítését. "Legfőbb feladatomnak azt tekintem, hogy az egyetemeket diploma-gyárakból valóban a tudományos kutatás szerveivé alakítsam át és az igazán veszedelmes méretű vizsga-nagyüzemeket kommunizáljam a szerényebb jövedelmű tanárok, a magántanárok, a tanársegédek és a szegény egyetemi hallgatók javára" - jelentette ki Jászi a Világnak február 7-én. Bár tiltakozásul az orvosi és a teológiai karok dékánjai felajánlották lemondásukat, Jászi meggyőzte őket a maradásról azzal, hogy ezen karok autonómiáját nem kívánja korlátozni - kizárólag az állam- és jogtudományi és a bölcsészkar autonómiáját. Az egyetemek ellenállása hamarosan alábbhagyott, az újonnan kinevezett tanárok hamarosan már azt tapasztalták, hogy munkájukat nem akadályozzák, sőt, együttműködnek velük. A felsőoktatás refomjára azonban már nem került sor.

screenshot_2019-02-05_at_16_34_59.pngBorsszem Jankó, 1919. január 5. 

Abból, hogy az egyetemi reform ügye ilyen intenzitású, önmagán túlmutató szimbolikus kultúrharchoz vezethetett, több következtetést is le lehet vonni. Egyrészt azt, hogy 1919 első hónapjaiban mind a bal, mind a jobboldalon egyre nőtt a fenyegetettség érzése, a kölcsönös gyanakvás szinte pszichotikussá fokozódott. Ez pedig éppen azoknak a szélsőségeknek az erősödését eredményezte, amelyektől a másik oldal rettegett. Huszonkettes csapdájaként a mérsékelteket nem kis részben a másik szélsőségtől való félelem hajtotta az ellenkező szélsőség karjaiba. A demokratikus kultúrának nem voltak meg azok a hagyományai, amelyek segítették volna a különféle érdekű és értékrendszerű csoportok közötti békés érdekegyeztetést.

Pontosan erre gondolt Bibó István, amikor következő híres sorokat papírra vetette: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen és gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszélyekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azzá válni.” A rövid életű első köztársaság bukása bele volt kódolva ebbe a félelembe.

Sárosi Péter

Ajánlott olvasmányok:
Litván György: A forradalmi kormány és a budapesti tudományegyetem erőpróbája 1918-1919. Történelmi Szemle, 1968/11.
Bellér Béla: Az 1981/19-es forradalmak közoktatáspolitikája. Századok 183/II

Szólj hozzá

oktatás felsőoktatás jogászképzés 1919 tudományegyetem egyetemi autonómia jogi kar Jászi Oszkár Kunfi Zsigmond egyetem kultúrharc