2019. már 07.

A pénzügyminiszter, aki megadóztatta volna a gazdagok vagyonát

írta: Pendulumblog
A pénzügyminiszter, aki megadóztatta volna a gazdagok vagyonát

fat-cats-gershon.jpgMa, amikor a progresszív vagyonadó kérdése újra a nemzetközi viták kereszttüzébe került, érdemes megemlékezni az őszirózsás forradalom pénzügyminiszteréről, aki száz éve "a történelem legnagyobb vagyonadóját" vezette volna be.

A demokratikus baloldal történelmi örökségnek a kollektív emlékezetből való száműzését a köztereink átalakításán tudjuk a legjobban lemérni. Egyes esetek, mint például a Nagy Imre szobor eltávolítása, viszonylag nagy felháborodást keltettek, míg mások felett csendben napirendre tért a közvélemény. Ez utóbbi kategóriába tartozott egy belvárosi kis utca nevének megváltoztatása, ami 1947 óta viselte Szende Pál nevét. Róla ma már kevesen tudják, hogy nem csak polgári radikális politikusként és az első köztársaság pénzügyminisztereként, de nemzetközi hírű közgazdászként és a tudásszociológia egyik alapítójaként is beírta a nevét a történelembe. Száz évvel az első demokratikus köztársaság bukása után illő megemlékezni arról a sziszifuszi küzdelemről, amit a társadalmi igazságosságért és a vagyonok újraelosztásáért folytatott.

Szende, egy vidéki orvos gyermeke, fiatal jogászként csatlakozott Jászi Oszkár és a Huszadik Század köréhez a századfordulón. Nevét először a Werbőczyről írott tanulmánya tette ismertté, amelyben a magyar közjogi-alkotmányvédő hagyomány ünnepelt hősét úgy mutatta be, mint a hivatalával visszaélő, jobbágyait kizsákmányoló törtetőt. "Minél nyomorultabb lett az ország, annál jobban gazdagodott Werbőczy," mutatott rá. Ady Endre is felfigyelt a tanulmányra. "Ülj törvényt, Werbőczy" című versét Szende Pálnak ajánlotta: "Még magasról nézvést/Megvolna az ország,/Werbőczi-utódok/Foldozzák, toldozzák./A Föld nem tud futni,/Csak a Földnek népe/S ezer Kinizsi sem/Térülhet elébe."

Bár Szende szimpatizált a szociáldemokráciával és a munkásmozgalommal, mégis a polgári radikálisokhoz csatlakozott. Hitt ugyanis abban, hogy az elnyomott osztályok, a munkásság és a parasztság felemelkedése a polgári demokratikus átalakuláson keresztül vezet. Ezért vállalta el az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) főtitkári pozícióját is. A szociáldemokrata vezetőkétől két ügyben is jelentősen eltérő álláspontot foglalt el. Egyrészt az önálló vámterület kialakításának híve volt, mivel látta, hogy a vámunió csak a vagyonos elitek gyarapodását szolgálja. Korán felismerte ezenkívül a radikális földreform (földosztás) szükségességét is egy olyan elmaradott agrárországban, mint amilyen Magyarország volt.

1918-ban az őszirózsás forradalom hatalomra jutásával Szendét először pénzügyminisztériumi államtitkárrá, majd pénzügyminiszterré nevezték ki. Gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok álltak Szende előtt. Önálló adó- és pénzpolitikát, önálló nemzeti bankot kellett létrehozni, miközben a gazdaság összeomlott. Egy munkáscsalád kiadásai 1914-hez képest ötszörösére növekedtek. Míg a háború előtt a dollárt öt koronáért lehetett váltani, a háború után több mint 11 koronát ért egy dollár. A forgalomban lévő koronamennyiség folyamatosan nőtt. A háború alatt az állam eladósodott különféle magáncégek felé, amelyek most benyújtották a számlát. Az utódállamok pedig elkezdték felülbélyegezni a pénzjegyeket, ami teljes káosszal fenyegetett. "Az ország ezer sebből vérzik," jelentette ki Szende a Világ c. lap szerint 1918 decemberében a Radikális Párt gyűlésén. "Napok alatt kell elvégezni azt, amire normális viszonyok között évtizedek kellenek."

Ebben a helyzetben próbálta megvalósítani a korban rendkívül merész újításnak számító progresszív vagyonadón alapuló pénzügyi reformot, amelytől az ország fiskális egyensúlyának helyreállítását remélte. Szende már a háború idején írt tanulmánykötetében hevesen bírálta a dualizmus elavult adópolitikáját, ami a földbirtokos osztályon kívül gyakorlatilag a társadalom minden más csoportja számára hátrányos volt. A háború ezenkívül óriási anyagi károkat és 35 milliárd koronás adósságot okozott az országnak. Eközben éppen a háborús profitok következtében kevés ember kezén hatalmas vagyonok halmozódtak fel. Két lehetőséget látott az államháztartás egyensúlyának helyreállítására: a devalvációt és a vagyonadót. Az előbbitől, joggal, azért tartott, mert a társadalom széles rétegeinek elszegényedéséhez vezetett volna. A vagyonadó szükségessége tehát nem idealizmusból fakadt, hanem realizmusból.

screenshot_2019-03-07_at_14_11_59.pngOlyan progresszív adórendszert hirdetett meg, ami elsősorban a vagyontalan dolgozók érdekeit és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését szolgálta. A kis vagyonokat (20 ezer korona alatt) egyáltalán nem, a közepes vagyonokat kis (5% körül), a nagy vagyonokat pedig nagy (akár 50%) adókulccsal terhelte volna meg. A 10 millió koronát meghaladó vagyonoknál a kulcs akár 100%-ra is nőhetett volna. Bejelentette ezenkívül, hogy csökkentik és/vagy megszüntetik az élelmiszerekre kivetett fogyasztási adókat, adómentessé teszik a kis lakásokat, növelik a részvénytársasági adókat és az örökségi adót. Szende egy értekezleten hangot adott annak az elképzelésének is, hogy a hadinyereségadót 80%-ra kellene emelni és visszamenőleg is behajtani. A hasonló reformokat ma, a neoliberális megszorítások korában bizonyára "piacellenesnek" bélyegeznék.

A vagyonadó bevezetésének már a híre is páni rémülettel töltötte el a háborúban meggazdagodott vállalatokat és földbirtokosokat. Az adóterv ellen demagóg támadások indultak és különféle rémhírek terjedtek el a jobboldali sajtóban. "Bolsevizmusnak" bélyegezték és azzal is támadták, hogy az a nemzetiségi területek elszakadásához vezet. Szende a támadásokkal kapcsolatban kijelentette, hogy "a tudatlanságnak és rosszhiszeműségnek ekkora mértékével szemben az ember teljesen tehetetlen. Amíg a tudatlanság magas büntetéssel sújtott büntetendő cselekmény nem lesz, a védekezésre nincs is mód."

A hazafias szólamokat előszeretettel hangoztató vagyonosok rendkívül leleményes módokon próbálták meg- és kimenteni a vagyonaikat. A részvénytársaságok áthelyezték a székhelyüket az utódállamokba, felütötték a fejüket az adócsalások, a valutaspekuláció és a biztosítási csalások. Ezek megfékezésére 1919. január 3-án hatályba lépett az 1919. évi II. néptörvény, ami teljes vagyonelkobzással és öt évig terjedő fogházzal büntette azokat, akik ki akartak bújni az adózás terhe alól. A kormányválság majd a Berinkey-kormány megalakulása után azonban előtérbe kerültek azok az erők, amik a vagyonadó megbuktatásában voltak érdekeltek. A néptörvény rendelkezéseit hamarosan enyhítették, és az nem volt képes megállítani az adócsalásokat.

Március 2-án hatályba lépett az 1919. évi XXIV. törvény a hadinyereségadóról. Eszerint a hadinyereség 100 ezer koronát meghaladó részének 80%-a az államkincstárt illette. A 25 ezer koronát meg nem haladó éves jövedelmű személyek azonban mentesültek a hadinyereség adó fizetése alól. A vagyonadóról szóló vita márciusban tovább folyt, a jobboldal minden áron megpróbálta annak megakadályozását. Szendét bírálva Fellner Frigyes közgazdász óvott attól, hogy az államháztartás egyensúlyát egyedül a vagyonos osztály „áldozatkészségével" állítsák helyre. Szerinte a „hazafias osztályöntudatot nem szabad monopolizálni", tehát ne zárják ki a nép széles rétegét „a nagy vagyonadó-fizetés felemelő érzéséből". Szendét azonban a kritikák nem tántorították el és március 17-én a minisztertanács elé tárta a törvényjavaslatát. Azt azonban már soha nem sikerült átvinni - a Berinkey-kormány március 20-án megbukott, és vele bukott az első köztársaság. Szende a Tanácsköztársaságban már nem vett részt. Élete végéig elutasította a bolsevik diktatúrát és terrort. Emigráns éveiről, tudományos munkásságáról majd egy másik cikkben emlékezünk meg.

Szólj hozzá

szocializmus szociáldemokrácia vagyonadó őszirózsás forradalom progresszív adózás Károlyi Mihály Jászi Oszkár polgári radikálisok Szende Pál első köztársaság