2019. ápr 01.

A gonosz tudománya

írta: Pendulumblog
A gonosz tudománya

lead_720_405.jpgVajon milyen magyarázatot adhat a pszichológia és az agykutatás azokra az embertelenül kegyetlen, gonosz cselekedetekre, amelyeket emberek követnek el egymás ellen? Könyvismertetőnk következik.

Az egyik legutóbbi blogbejegyzésemben a társadalmi gonosz mibenlétével foglalkoztam. Ez a kérdés nem csak filozófusokat és teológusokat foglalkoztat már régóta, de a neurológia és szociálpszichológia tudósait is. A minap olvastam el egy érdekes könyvet éppen ebben a témában. A szerzője a híres komédiás, Sacha Baron-Cohen nem kevésbé híres unokatestvére, Simon Baron-Cohen pszichológus, a Cambridge-i Egyetem professzora. "A Gonosz tudománya: az empátia és az emberi kegyetlenség eredete" című könyve arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon milyen tudományos magyarázatot találhatunk arra, hogy emberek gyakran kimondhatatlanul gonosz, kegyetlen bűntetteket követhetnek el egymás ellen. A szerző nem elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy a gonosz mint önálló entitás része a világegyetemnek. Amit a teológusok gonosznak neveznek, annak mibenlétére egy tudományos hipotézist állít fel. A gonosz eszerint nem más, mint az empátia eróziója (az együttérzés elcsökevényesedése).

De mi is az empátia? A pszichológusok alapvetően kétféle empátiát különböztetnek meg. Az egyik képesség arra, hogy felismerjük és megértsük más emberek érzelmi állapotait (kognitív empátia). A másik pedig az, hogy megfelelő érzelmi választ adjunk más emberek érzelmi állapotaira (affektív empátia). Az idegtudomány ma már feltérképezte az agynak azon területeit, amelyek az együttérzés kialakulásáért felelősek. A leghíresebb ezek közül az ún. tüköridegsejtek, amik például akkor aktiválódnak, amikor látjuk, hogy valaki ásít, és mi is késztetést érzünk, hogy ásítsunk. Azonban ennél jóval bonyolultabb, számos agyterületet (eddig tízet azonosítottak) magába foglaló rendszerről van szó, amit empátia rendszernek nevezhetünk.

Ezek az agyterületek alapvető fontosságúak abban, hogy szociális lényekként navigáljunk az emberek világában. Ha nem működnek jól vagy hiányoznak, akkor alapvető problémáink lehetnek az emberi együttéléssel. A szerző felhoz olyan példákat, amikor valakinek baleset folytán rongálódott meg az empátia rendszere, és emiatt élete következő részében folyamatos antiszociális viselkedés jellemezte. No nem arról van szó, hogy az empátia egy olyan villanykapcsoló lenne, amin csak "kikapcsol" és "bekapcsol" opció van. Sokkal inkább olyan, mint egy hangerőszabályozó, ahol az emberek empátiás készsége egy széles skálán mozog.

A legtöbb ember a skála közepén helyezkedik el. A skála pozitív oldalán helyezkednek el azon kevesek, akiket hétköznapi szenteknek is nevezhetünk. A skála negatív oldalán találhatók azok, akiket Baron-Cohen a "zéró-negatív empátia" kategóriájába sorol. Ez az állapot gyakorlatilag megfelel annak, amit a teológusok az abszolút gonoszként határoznak meg. A pszichológusok inkább a sötét triászról beszélnek: a személyiség három sötét princípiumáról. A machiavellizmus, a nárcizmus és a pszichopátia. Ezekből egy kicsi mindannyiunkban megtalálható, különösen akkor, ha extrém körülmények közé kerülünk, vagy a tudatállapotunk valami miatt beszűkül (pl. éhezés, függőség stb.). Vannak azonban olyan emberek, akiknek az életét kóros empátiahiány jellemzi. Közéjük tartoznak a borderline, a nárcisztikus és a pszichopata személyiségzavarral élő emberek.

screenshot_2019-04-01_at_9_31_48.pngA borderline zavar az érzelmek és indulatok folyamatos hullámvasútja, a nárcizmus a saját sérelmekkel való megszállott foglalkozás és bűnbakkeresés, míg a pszichopátia a hideg, számító kegyetlenség és káröröm. Ami közös bennük, hogy képtelenek együttérezni egy másik emberi lénnyel. Nem önmagában való célt, hanem eszközt látnak más emberekben. És itt maga Baron-Cohen is egy teológus, Martin Buber segítségéhez fordul. Buber ugyanis a gonosz mibenlétét abban látta, hogy az ember és ember közötti kapcsolatot az Én-Te viszony helyett az Én-Az viszonyra alacsonyítjuk le.

Vannak azonban olyan embertársaink is, akiknek szintén hiányzik az empátia készségük, ugyanakkor nem sorolhatók be a sötét triászba. Ők az autisták és Asperger szindrómások. Míg az autistáknak mind a kognitív, mind az affektív empátiás készségük hiányzik, a pszichopatáknak csupán az affektív empátiájuk. Az autisták tehát, bár előfordul, hogy tárgyiasítanak más embereket és emiatt ártalmat okoznak, ennek nincsenek tudatában. A pszichopata kimondottan élvezetet lel a másik szenvedésében. Az Aspergeres esetében pedig hiányzik a kognitív empátia, viszont rendelkeznek affektív empátiával. Tehát nehezen tudják felismerni más emberek érzelmi állapotait, de képesek együttérezni. Az Aspergeresek rendkívül magasan fejlett rendszeralkotó képességgel rendelkeznek. Az ismétlődő minták felismerése és megszállott keresése, a váratlantól való félelem és gyakran átlagon felüli intelligencia jellemzi őket. Őket Baron-Cohen a zéró-pozitív empátia kategóriájába sorolja, hiszen gyakran magasan fejlett erkölcsi rendszert alakítanak ki. Az empátia és az erkölcs tehát nem feltétlenül egy és ugyanaz.

De vajon mi a tudományos magyarázata az empátia eróziójának? És mi a magyarázata annak, hogy egyes embereknél különféle empátiás készségek hiányoznak és különböző személyiségzavarokhoz vezetnek? Erre a kérdésre a könyv szerint egyszerű válasz nincs. Bár a sajtó előszeretettel egyszerűsíti le a kérdést akár a kora gyermekkori traumákra, akár a genetikai okokra, valójában a gének és a környezet interakciója együtt vezetnek el az empátiás rendszer fejlődéséhez. Az emberek nem empatikusnak vagy kegyetlennek születnek. Meg kell tanulniuk együttérezni, és ebben bizony a szülőnek alapvető, de nem kizárólagos szerepe van.

Bár igaz, hogy bizonyos génekkel rendelkező emberek körében gyakrabban találunk például pszichopatákat, vagy hogy a borderline személyiségzavarral küzdő emberek többségét gyermekkorában abuzálták vagy elhanyagolták, egyik ok sem tekinthető kizárólagosnak. Baron-Cohen tehát elutasítja a teljes determinizmust, és meghagyja legalább a lehetőségét annak, amit a filozófia szabad akaratnak nevez. Ezért aztán például nem is mentené fel a büntetés alól azokat a pszichopatákat, akik súlyos bűncselekményeket követnek el. Három okból sem: hogy megvédje a társadalmat, hogy kifejezze a normaszegés elítélését és hogy igazságot szolgáltasson az áldozatnak/hozzátartozóknak.

A könyv elismeri ugyanakkor, hogy a legtöbb emberiség elleni bűntényt nem feltétlenül zéró empátiával rendelkező emberek követték el. "Normális," hétköznapi emberek, akiket meggyőződés, világnézet, esetleg a tekintélytisztelet hajtott. Hivatkozik Hannah Arendtre, aki az elnyomó gépezet szorgos csavarjaként működő hétköznapi emberekre használta a "gonosz banalitása" jellemzést. Baron-Cohen szerint azonban a bűntett elkövetésének pillanatában az ilyen emberek is a zéró-empátia állapotába kerülnek. Áldozataikban olyan akadályt, eszközt látnak, aminek elpusztítását valamilyen végcél nevében elfogadhatónak tartják. És itt érkezik el a szerző ahhoz a megállapításhoz, amit én a legkétségesebbnek tartok. Szerinte ugyanis végső soron csak azok az emberek képesek hidegvérű kegyetlenséggel borzalmas cselekedeteket elkövetni, akik eleve alacsony empátiaszinttel rendelkeznek. A legtöbb hétköznapi empátiaszinttel rendelkező ember erre képtelen lenne. Nem értek egyet: szerintem Baron-Cohen lebecsüli azt az erőt, amivel a zsarnokság, a gyűlölet vagy a fanatizmus képes befészkelni magát akár a hétköznapi ember lelkébe is.

A könyv végkicsengése pozitív: az empátia tanulható. A szerző annak a hitének ad hangot, hogy akár a legelvetemültebb, legkegyetlenebb pszichopata bűnöző esetében sem zárhatjuk ki a pozitív változás lehetőségét. Sokkal több erőforrást kellene befektetnünk abba, hogy megtanítsuk a gyerekeket és a felnőtteket az együttérzésre. Kevesebbet foglalkozik a könyv az empátia-skála másik végén lévő emberekkel, akiket a különösen magas szintű empátia jellemez. Scott Barry Kaufman, a Columbia Egyetem pszichológus professzora újabban érdekes kutatásokat végzett azzal kapcsolatban, hogy feltárja a sötét triász ellenpólusát, avagy a világos triászt. Azokat a személyiségjegyeket, amelyek a hétköznapi szenteket jellemzik. Ezek közül az első a kantianizmus, avagy az, hogy az embereket önmagukban álló célként kezeljük, ne eszközként. A második a humanizmus, tehát hit abban, hogy minden egyes emberi lény egyenlő méltósággal és értékkel rendelkezik. A harmadik pedig a hit abban, hogy minden gyarlósága ellenére az emberben megtalálható a jó.

screenshot_2019-04-01_at_9_31_08.png
Ami érdekes, hogy a pszichológiai vizsgálatok gyakorlatilag alátámasztják azokat a tanításokat, amiket a világvallások már évezredek óta közvetítenek felénk. No nem arról beszélek, hogy a bölcs ember kizárólag vallásos és istenhívő lehet. Inkább arról, hogy a boldogsághoz, az elégedettséghez, a tartalmas és jó élethez valóban a felebaráti szereteten, az együttérzésen keresztül vezet az út. A sötét triászhoz tartozó emberek rövid távon képesek csak sikereket elérni, míg hosszú távon sokkal gyakrabban boldogtalanabbak és elégedetlenebbek, mint a világos triászhoz tartozó emberek. Még akkor is, ha a világos triász gyakrabban jár együtt bűntudattal, szeparációs szorongással és a megváltószerepből fakadó stresszel is, és rövid távon az altruizmus gyakran okoz csalódást a szuperempatikus embereknek. Ahogy a Biblia mondja, "ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal," és "nagyszerű a nemes törekvés gyümölcse, és a bölcsesség gyökere nem pusztul el."

Sárosi Péter 

Szólj hozzá

autizmus pszichológia gonosz együttérzés empátia pszichopátia pszichopata gonoszság borderline nárcizmus Asperger Hannah Arendt sötét triász világos triász Simon Baron-Cohen Scott Barry Kaufman gonosz banalitása