2019. máj 18.

5 mítosz az egyháziak által elkövetett gyermekabúzusról

írta: Pendulumblog
5 mítosz az egyháziak által elkövetett gyermekabúzusról

ns-catholic-dioceses-0512-1532151142.jpgVajon tényleg a homoszexualitás, a szexuális forradalom vagy a cölibátus felelős az egyháziak által elkövetett gyermekabúzusért? Nem éppen.

A sajtó sokat foglalkozott Kövér László kijelentéseivel az azonos nemű párok örökbefogadásáról és a homoszexuálisok alacsonyrendűségéről. Publicisták, politikusok, egyéb közéleti szereplők, sőt, még magáncégek is igyekeztek elítélni azt. Helyesen. Kevesebben foglalkoztak azonban azzal a témával, amiből Kövér érvelése kiindult: az egyháziak által elkövetett szexuális abúzus témájával. Pedig számos tudatos ferdítés és ködösítés van ebben a témában is. Az alábbi írásban arra teszek kísérletet, hogy megcáfoljam ezeket.

1. "Pedofil papok bűncselekményeiről van szó"

Kövér László "pedofil papokról" beszélt. Fontos tisztázni, hogy nem minden pedofil követ el bűncselekményt gyermekek ellen. A gyermekek elleni szexuális bűncselekmények jelentős részét pedig nem pedofilok követik el. A pedofília ugyanis egy olyan szexuális zavart jelöl, amelynek során egy felnőtt pubertáskor előtt álló gyermekekhez vonzódik szexuálisan. A szexuális beállítódás és a szexuális viselkedés azonban két különböző dolog. Egy pedofil nem feltétlenül éli ki ezeket a vágyait a valóságban. Főleg, ha idejében felismerik és segítséget kap. A gyermekek elleni szexuális erőszak jelentős részét viszont olyan felnőttek követik el, akiket egyáltalán nem lehet diagnosztizálni ezzel a zavarral. A szexuális erőszaknál ugyanis a hatalom és a kiszolgáltatottság játssza a fő szerepet. Nem feltétlenül van arról szó, hogy az elkövető kimondottan a gyermekekhez vonzódik. Csak éppen a gyermekek különösen sérülékenyek és kiszolgáltatottak, könnyebben válnak manipulálható áldozattá. Az egyháziak által elkövetett szexuális abúzus esetek többségét egyébként nem pubertás kor előtt álló gyermekek, hanem már pubertáson átesett kamaszok és fiatalok ellen követték el. Ami persze nem teszi ezt kevésbé elítélendővé - egy kamaszfiú vagy serdülő lány kiszolgáltatottságával visszaélő felnőtt éppen olyan bűnös. De fontos belátni, hogy azok a bűncselekmények, amikről itt beszélünk, nem feleltethetők meg a pedofília jelenségével.

2. "A papok homoszexualitása felelős az abúzusért"

Nem véletlen, hogy Kövér László rögtön a melegekre terelte a szót, amint az egyházi szexuális abúzus témája került elő. A közkeletű felfogás ugyanis előszeretettel köti össze a kisebbségeket a szexuális abúzussal. Mintha a szexuális orientáció és a gyermekek molesztálása között szükségszerű kapcsolat lenne. Mintha a melegektől félteni kellene a gyermekeinket. Hiszen aki a saját nemével szexszel, az már bizonyára hajlamos gyerekekkel is csinálni. Rendkívül kényelmes megoldás az egyháziak által elkövetett abúzusokat meleg papok elszigetelt, deviáns kisebbségének ("homoszexuális szubkultúra") számlájára írni. És így az egyházi szexuális abúzusok miatti jogos felháborodást homofób irányba terelni.

A valóságban azonban a szexuális orientáció és a gyermekek bántalmazása között semmiféle kapcsolat nincsen. Mint ahogy a szexuális identitás és a szexuális viselkedés is két teljesen különböző dolog. Pont. Ezt a kérdést a tudományos kutatások már régen lezárták. Az egyházi szexuális abúzusok elkövetőinek többsége valóban férfi, áldozatainak nagy része pedig valóban gyermek- vagy serdülőkorú fiú. Lányok azonban szintén nagy számban akadnak közöttük. Számuk egyenes arányban nőtt, miután engedélyezték, hogy lányok is ministrálhassanak. Tény, hogy az egyházban sok eltorzult szexualitású embert találunk. De az ő szexuális életük az örökös elfojtás, az örökös rejtőzés és az örökös szégyen miatt torzul el, amit a közösségük erőltet rájuk. Azoknak a fiataloknak, akik nem képesek összeegyeztetni a nemi vágyaikat a családjuk elvárásaival, az egyházi pálya választása logikus menekülőútnak tűnhet. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a meleg papok nagyobb arányban követnek el szexuális abúzust, mint a heteroszexuális társaik. És azok a meleg papok, akik abúzust követnek el, nem azért teszik ezt, mert a saját nemükhöz vonzódnak. Hanem azért, mert az életük folyamatos szégyenben, elutasításban és hazugságban telik.

3. "A 60-as évektől elharapózott liberális felfogás felelős a szexuális abúzusért"

Szintén gyakori húzás az egyháziak által elkövetett szexuális abúzusokért a 60-as évek szexuális forradalmát, a modern világ szexuális szabadosságát felelőssé tenni. Vagy akár konkrétan a egyházat megreformáló 1962-es második vatikáni zsinat "túl liberális" elveire hivatkozni. Kövér László is rögtön a volt 68-as diákvezért, Daniel Cohn-Benditet hozta elő. Pedig a témával foglalkozó eddigi legnagyobb, egyébként jelentős részben éppen az egyház által finanszírozott kutatás is rámutat arra, hogy ez a magyarázat hamis. A 2004-ben közzétett John Jay Jelentés több mint tízezer, 1950 és 2002 között egyháziak által elkövetett szexuális abúzus esetet vizsgált meg. Kiderült, hogy az esetek 70%-ában olyan papok voltak az elkövetők, akiket még 1970 előtt szenteltek fel. Ők a II. Vatikáni Zsinatot megelőző szigorúan konzervatív elvek szerint működő szemináriumokon részesültek képzésben. Az összeesküvés elmélet kategóriába tartozik tehát az, hogy a 60-as években a meglazuló erkölcsök miatt egy ún. "homoszexuális lobbi" alakult ki az egyházon belül, és az felelős az abúzusért. Abban az időszakban, amikor a meleg identitású papok száma növekedett, a szexuális abúzus esetek száma csökkent, és nem nőtt. A jelentés készítői szerint a zsinat előtti elavult szemléletű, a papnövendékek lelki felkészítésére kevés hangsúlyt fektető nevelés jelentős játszott szerepet az abúzus esetek elszaporodásáért. És bár azóta a társadalom egyre szekulárisabbá, a szexuális másság vállalása egyre gyakoribbá válik a világon, az ismertté vált egyházi szexuális abúzus esetek száma a 80-as években tetőződött, azóta pedig csökken.

4. "A papi nőtlenség a gyermekabúzus fő oka a katolikus egyházban"

A másik, liberális oldalon gyakran találkozunk azzal a hiedelemmel, hogy a papi nőtlenség, az ún. cölibátus intézménye a fő felelős az abúzus esetekért. Ez a kép azonban szintén hamis és árnyalásra szorul. Maga a papi nőtlenség intézménye régóta a bírálatok kereszttüzében áll. Richard Sipe, aki maga is 18 évig volt bencés szerzetes, egy negyedszázadon keresztül folytatott kutatást végzett. Ennek eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a cölibátust vállalt egyháziaknak csupán a fele élt valóban szexuális önmegtartóztatásban egy adott időpontban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a cölibátus nemkívánt mellékhatása lenne a gyermekabúzus. Rengeteg olyan eset volt, amikor cölibátust nem vállalt egyházi tanítók, kórusvezetők, cserkészvezetők stb. követtek el szexuális bűncselekményt gyermekek és serdülők kárára. Valahol máshol kell tehát keresnünk ennek a jelenségnek a mozgatórugóit. A kutatások szerint az önértékelési és egyéb pszichés problémákkal, stresszel küzdő, a közösségbe rosszul beilleszkedő egyének válnak elkövetővé. Őket tehát nem a szexuális beállítottságuk, nem is a gyermekek iránti beteges vonzalmuk, hanem egyszerűen a lehetőség teszi ragadozóvá. A lehetőség arra, hogy egy rájuk bízott emberi lény kiszolgáltatottságával visszaélve levezessék a bennük felgyülemlett különféle frusztrációkat és feszültségeket. A gonoszság ott kezdődik, ahol az egyik ember a másikat nem önmagában való célnak, hanem eszköznek tekinti. Az egyén büntetőjogi felelőssége mellett az ilyen esetekben mindig meg kell vizsgálni azt, hogy vajon a rosszul működő közösség hogyan járult hozzá ahhoz, hogy ez megtörténhetett. De semmiképpen sem szabad akár a papok, akár a katolikus hívők összességét felelőssé tenni. A kollektív bűnösség elve elítélendő, akár zsidók, akár katolikusok ellen használják.

5. "De hát gyermekbántalmazás nem csak az egyházban van, miért csak arról beszélünk?"

Tény, hogy ha csak a statisztikákat nézzük, akkor az egyháziak által elkövetett gyermekbántalmazás az összes esetnek csak a töredékét jelenti. A katolikus papoknak 6%-a volt érintve az gyermekbántalmazási ügyekben, a papok 94%-a pedig nem. És nem csak a katolikus egyház, de számos más, vallási, nevelési, politikai, sport stb. alapon szerveződő közösségben is lelepleztek hasonlóan kiterjedt szexuális visszaéléseket. Ami miatt ezekkel az esetekkel mégis kiemelten érdemes foglalkozni, az a mód, ahogyan, és az a kontextus, amiben az egyház, mint hierarchikus, tekintélyelvű intézmény rendszerszerűen újratermelte és eltemette a szörnyű bűncselekmények sorozatát. Egyetlen másik intézmény esetében sem találkozunk az elhallgatásnak, a ködösítésnek, a felelősséghárításnak ilyen tudatosan megtervezett és kiépített rendszerével. Ma már dokumentálva van, hogyan tűrték el a legmagasabb egyházi vezetők a beosztottjaik visszaéléseit hosszú éveken, évtizedeken keresztül. A katolikus egyház dollármilliókat költött arra, hogy elhallgattassa, hiteltelenítse az áldozatokat, megakadályozza az igazság kiderülését és blokkolja az áldozatokat védő jogszabályok megalkotását. Ez bizony történelmi bűn, amiért az egyháznak viselnie kell a felelősséget, és le kell vonnia belőle a tanulságokat. Átláthatóbbá, elszámoltathatóbbá, kevésbé tekintélyelvűvé kell válnia, és nagyobb demokratikus ellenőrzést kell kapnia benne a hívők közösségének.

Sárosi Péter

Szólj hozzá

homoszexualitás egyház melegek pedofília katolikus gyermekabúzus