2019. máj 22.

A földalatti vasút és a szabadság viszonylagossága

írta: Pendulumblog
A földalatti vasút és a szabadság viszonylagossága

screenshot_2019-05-22_at_15_34_08.pngColson Whitehead A földalatti vasút című regénye nem csak az amerikai rabszolgaság legsötétebb fejezeteibe nyújt izgalmas betekintést, de olyan kérdéseket feszeget, amik itt és ma is kínoznak bennünket.

"A szabadság változékony, akár az erdő, amely közelről sűrű, csupa fa, de az üres rétről nézve felfedi, meddig terjed. Annak, hogy szabadok vagyunk, semmi köze a láncokhoz, vagy hogy mekkora tér nyílik előttünk." Erre a felismerésre jut Colson Whitehead regényének főhőse, Cora, a tizenéves rabszolgalány, mikor egy szűk, sötét és levegőtlen padlásban képtelen meghúzni magát hónapokon keresztül. Szökésben van egy georgiai ültetvényről, ahol valóságos pokol volt az élete. Rabszolgavadászok járnak a nyomában. Közben csupán egy rabszolgákat segítő illegális testvériség, a Földalatti Vasút tagjai bújtatják, az életüket kockáztatva. Hosszú évek óta először szabad. És mégis, milyen ironikus: "Az ültetvényen nem volt szabad, mégis korlátozatlanul járkálhatott, beszippantva a levegőt, nézegetve a nyári csillagokat. Az a hely kicsiségében is nagy volt. Itt, a gazdájától immár szabadon, akkora üregben kúszik-mászik, hogy föl se tud állni."
covers_457377.jpg
Hasonló élményről számoltak be azok a politikai foglyok is, akik hosszú éveket húztak le a börtönben a meggyőződésük miatt. Szabadon járkálhattak volna, ha hajlandóak befogni a szájukat, ha hajlandóak megalkudni, ha képesek félrenézni. És mégis, vajon egy olyan társadalomban, ahol az elnyomás a norma, beszélhetünk-e valódi szabadságról? Vajon nem-e azok egyedül igazán szabad emberek, akik rács mögött ülnek?

A szabadság tehát viszonylagos. Az ember lehet rab, miközben egy táltos paripán vágtat át a pusztaságon. És lehet szabad, miközben egy szűk cellában kuporog. Ahol zsarnokság van, ott senki sem lehet szabad - ez Whitehead regényének egyik fő tanulsága. A rabszolgatartó Délen a fehér urak sem lehettek igazán szabadok. Az ő életüket is átszövi, megrontja az elnyomás. Rettegnek attól, hogy azok, akiket elnyomnak, bosszút állnak rajtuk. "A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább," morfondírozik Cora. "A fekete kéz árnyéka, ami visszaadja a kölcsönt."

A rabszolgatartó ültetvények közösségeit az utókor gyakran kissé romantikusan ábrázolja. A feketék közötti szolidaritást, a közös ellenállást hangsúlyozza ki. Whitehead viszont kíméletlenül leszámol ezekkel a mítoszokkal. A rabszolgaközösségekben az egymás segítése, az önfeláldozás és a szolidaritás inkább a kivétel, mint a szabály. A georgiai ültetvény mindennapi életének leírásából komor kép tárul elénk, amiben a fekete elnyomottak gyakran kegyetlenebbek egymással, mint maguk a fehér urak.

Moses gyermekkorában együtt játszik a többi fekete gyerekkel, majd együtt jajgat, miközben korbácsolják. De nem a kínzásoktól lesz aljas. "Ezektől csak szűkszavú lett, erős és gyors, minden gyapotszedőnél gyorsabb a bandájában. Akkor lett aljas, amikor Connelly kinevezte hajcsárrá, a gazda szemévé és fülévé a fajtája fölött. Akkor lett szörnyeteg, akkortól reszkettek tőle a rabszolgák, akkortól lett a gyapotsorok réme." Az elnyomó tehát azáltal teszi magához hasonló elnyomóvá az elnyomottat, hogy csöpögtet neki a hatalomból, amivel elnyomja. Bűnrészessé tesz az elnyomásban.

Vajon van-e feltámadás az elnyomásból? El tud-e szökni Cora a rabszolgaságból? A rendkívül izgalmas és fordulatos történet végét nem szeretném lelőni. Én szinte egyhuzamban elolvastam a könyvet, érdemes. A legérdekesebb kérdés azonban nem is az, hogy a főhős képes-e fizikailag megszökni. A szerző sokkal inkább azzal a kérdéssel küszködik, hogy vajon megszabadulhat-e az egyén a lelkében élő rabszolgától. És erre Whitehead válasza az, hogy bár egy ültetvényről megszökhet egy egyén, a rabszolgaságból való felépülés, a valódi szabadság elérése bizony csakis közösségben képzelhető el.

Amikor néhány éve az Egyesült Államokban egy konferencián egy fekete aktivista úgy mutatkozott be, mint "felépülésben lévő drogfüggő és felépülésben lévő rabszolga." Szavait csak úgy lehet igazán megérteni, ha valaki tisztában van az afro-amerikaiak súlyos, generációról generációra örökített traumák által terhelt történelmével. A függőségekből, éppúgy, mint a rabszolgaságból, csakis közösségek épülhetnek fel. A regény ezt a kollektív gyógyulási folyamatot próbálja segíteni.

A szabadság mindig egy közösség szabadsága, "ami valami ritkaságért, valami szépért munkálkodik." Mi, emberek, szociális állatok, nem lehetünk szabadok légüres térben. Hiába látszólag korlátlanok a lehetőségeink, hiába nincsenek rajtunk béklyók, hiába nem vagyunk korlátok közé zárva. A szabadság igazi valóságát csakis úgy élhetjük át, ha összeköthetjük az életünket és a sorsunkat másokéval. Ha értelmet találunk abban, hogy közös célokért együtt dolgozhatunk.

Sárosi Péter

Szólj hozzá

zsarnokság szabadság elnyomás rabszolgaság Colson Whitehead