2019. aug 31.

A szegények papja, akit Horthy pribékjei halálra kínoztak

írta: Pendulumblog
A szegények papja, akit Horthy pribékjei halálra kínoztak

moz-screenshot-12.pngSzáz évvel ezelőtt gyilkolták meg a fehérterroristák Simon József katolikus papot, akinek az volt a bűne, hogy a földosztást és az egyház demokratizálását sürgette.

Az 1918-1919-os forradalmak és ellenforradalmak emlékezetét mindig is eltorzították a különféle irányú politikai sematizmusok. Mind a Horthy-rendszerre, mind az államszocialista rendszerre jellemző volt az egyoldalú múltfeldolgozás: a másik oldal bűneinek felnagyítása, a saját oldal bűneinek bagatellizálása. Bizonyos helyszínek, események és emberek köré kultuszt építettek, mások emlékét kiátkozták és kollektív feledésre ítélték. Az idei hivatalos centenáriumi megemlékezések sajnos megint az egyoldalú, sematikus, politikailag manipulált múltfeldolgozás jegyében történtek meg. A nemzetére rárontó gonosz baloldal és az ártatlan áldozattá váló jobboldal mítoszai uralják az ezzel kapcsolatos közbeszédet és a hivatalosságok megnyilvánulásait.

Jelenleg a Horthy-korszakban dívó mítoszok, kultuszok egyoldalú újjáépítésének lehetünk szemtanúi, amelyek hamis képet festenek 1919 történetéről, és abban az egyházak szerepéről. Jó példa erre Kucsera Ferenc szentendrei plébános esete, akit az 1919. évi júniusi ellenforradalomban való állítólagos részvétele miatt megkínoztak és meggyilkoltak a vörös különítményesek. Neki a Horthy-korszakban valóságos kultusza volt, 1945 után azonban kollektív feledésre (damnatio memoriae) ítélték. Ma újra utca viseli a nevét, megemlékezéseket tartanak róla és nemsokára bemutatják az élete utolsó napjairól szóló filmet is. Ezzel önmagában nem lenne gond, Kucsera valóban áldozat volt. De a hatalmasokat most sem a múlttal való őszinte szembenézés vezeti. Miközben az ellenforradalmárokat pidesztálra emelik, kollektív feledésre ítélik az éppoly kegyetlen fehérterror elkövetőinek bűneit és azok áldozatait, akik között egyaránt találunk egyházi személyeket. 

Az utóbbiak közé tartozott Simon József római katolikus káplán, akiről érdemes részletesebben is megemlékeznünk, hiszen éppen száz éve, 1919. augusztus 28-án éjjel kínozták halálra Prónay Pál parancsára a Horthyt szolgáló különítményesek. Semmi nyomát nem találtam az Interneten annak, hogy halálának századik évfordulóján bárkinek eszébe jutott volna hivatalos megemlékezést tartani róla. (Frissítés: azóta felhívták a figyelmemet, hogy márciusban Varga László püspök Kaposváron egy szentmise keretében megemlékezett Simon Józsefről.)

screenshot_2019-08-31_at_10_13_59.pngKi is volt Simon József? 1892-ben született a dunántúli Szenyér községben. Szülei, akiknek mindössze 10 hold földjük volt, iskolába adták a fiút, hogy legalább ő kikászálódhasson a szegénységből. Később Keszthelyre került a premontreiek gimnáziumába, ahol tehetsége és szorgalma hamar megmutatkozott. Egy parasztgyereknek abban az időben esélye sem volt bejutni az egyetemre, a felemelkedés egyetlen útja az egyházi pálya volt. Bekerült a veszprémi papneveldébe, ahol a teológiai tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte el, és szónoki képességei is kiemelték társai közül. A háború végén pappá szentelték, és a Somogy megyei Mernyébe küldték káplánnak.A jó képességű, tehetséges papra felfigyelt a szomszédos Marcali község plébánosa, Rumi István, aki elhívta káplánnak maga mellé.

Az októberi forradalom kitörése vidéken is forrongáshoz vezetett. A szegényparasztság földet követelt és fellázadt a régi rendszert képviselő hatalmasságok: földesurak, jegyzők, csendőrök és papok ellen, akik a világháború idején hosszú évekig szívták a vérüket. Erről is kevés szó esik ma, a hivatalos centenáriumi megemlékezéseken, pedig a világháború alatti mérhetetlen szenvedés nélkül nem tört volna ki a forradalom. A társadalom jelentős része elképesztő nyomorban, kisemmizettségben, szolgaságban élt, miközben egy szűk elit halmozta a luxust. A szegények számára gyakran a kivándorlás volt az egyedüli út: Somogy megyéből például több ezren "tántorogtak ki" Amerikába a 20. század elején. Rumi plébános különösen kivívta a helyi nép ellenszenvét azzal, hogy még a hadiözvegyek és hadba vonultak utáni javadalmait is keményen behajtotta, és ehhez nem átallott hatósági erőszakot is igénybe venni. Szolgálatait gyakran túlárazta, ezért rendkívül népszerűtlen volt.

Simon ellenben, aki maga is szegényparaszti családba született, rögtön megtalálta a hangot a helyi hívők közösségével. Egy marcali asszony visszaemlékezése szerint "Végigjárta ősszel a szegények házait, hogy hol nincsen tüzelő. Aztán édesapjától pénzt kért kölcsön. Még nekem mondta: jaj csak meg ne tudja, mire kérem. Az erdésztől fát vett a szegényeknek, hadiözvegyeknek, árváknak. Megfizette a kocsisokat is. De nem akarta személyesen szétosztani a fát, mert nem kívánta, hogy hálálkodjanak neki. Ezért krétával keresztet rajzolt a kapukra, hogy a kocsisok tudják, hová kell a fát bedobálni."

Felismerte Rumi népszerűtlenségének okait, és megértette a panaszaikat is egy olyan egyházzal szemben, ami az ország legnagyobb földbirtokosaként a régi rend fő ideológiai támasza volt. Évtizedekkel megelőzve korát olyan reformokat látott szükségesnek, amelyeket majd a II. vatikáni reformzsinat vezetett be, kimondva, hogy az egyház szervezete elavult és hierarchikus, és újra Isten népévé, a hívők közösségévé kell tenni azt (bár a zsinat szellemisége azóta sem érvényesült igazán).

A Tanácsköztársaság kikiáltása után Rumi rettegett attól, hogy felelősségre vonják, vagy hogy megfosztják plébánosi javadalmaitól, esetleg rosszat talál mondani a prédikáció során. Ezért aztán Simont kérte fel, hogy tartson szentbeszédet helyette a húsvéti ünnepi mise során. A forradalmakban ő nem veszedelmet látott az egyházakra - hanem lehetőséget arra, hogy az igazságtalan társadalmi rend átalakításával együtt az egyház is megújulhasson, és a hívők demokratikus közösségévé válhasson. A húsvéti szentbeszédben Kunfi Zsigmond oktatásügyi népbiztos körlevelét magyarázta a hívőknek.

„Ebben a magyarázatban - nyilatkozott Simon - kitértem azokra a rágalmakra, amelyeket szocialisták ellen bomlott lelkű ellenforradalmárok terjesztenek a nép körében. A rágalmakra vonatkozóan kijelentem, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, mivel a rendeletek is mutatják, hogy a mai kormány az egyházi életet nem akarja megbontani. Amit pedig a gyermekek állami kisajátításáról beszéltek, abból annyi igaz, hogy ahol a család nem tudja felnevelni gyermekét, avagy ahol a szülők romlott élete folytán a gyermek testi-lelki jóléte veszélyeztetve van, ott az állam beavatkozik a családi életbe. A Tanácskormány nem akar mást, mint azt, hogy a politikát a vallási ügyekbe bele ne keverjük.”

A vörösterror későbbi eseményei ismeretében Simonnak ez a pozitív várakozása persze naivitásnak bizonyult: a Tanácsköztársaság idején szép számmal találhatunk példát a vallási türelmetlenség, a harcos ateizmus és vallásüldözés erőszakos megnyilvánulásaira. Ebben a kezdeti naivitásban ugyanakkor nagyon sok egyházi vezető osztozott ebben az időben Simonnal. Márciusban és áprilisban még egymást érték az egyházak forradnalom melletti állásfoglalásai, és az egyház demokratizálását, reformját célzó mozgalmak.

Ugyanebben a húsvéti beszédben a káplán keményen kritizálta az egyházon belüli igazságtalan, hierarchikus viszonyokat, amelyek miatt a jövedelem soha nem áll arányban a munkával. Következetes volt azonban abban, hogy ő nem "az" egyházat kritizálta, amit Krisztus misztikus testének, a hívek közösségének tartott, hanem azt a hierarchikus-főpapi uralmat, ami a középkor óta az egyházból élősködött. Rámutatott, hogy valójában nem egyházi, hanem főpapi birtokok vannak Magyarországon, hiszen a birtokok bevételeiből az egyházon belül is csupán egy szűk főpapi elit, és az ő rokonságuk részesül. "Ha tehát így volt ez az Egyházban, rá lehet-e mondani, hogy ez a Krisztusi szellem szerint egyenlőséget és testvéri szeretetet jelentett az életben. Vagy talán egyenlőségnek lehet azt mondani, hogy teljesen egyenlő képzettség mellett az egyiknek 500 koronája, a másiknak százezrei voltak évente? Nem egyszer megtörtént, hogy a káplán a legnagyobb apostoli buzgalommal jött ki a papneveldéből, de tehetetlen vagy lusta plébános mellé került, ahol azután ő is kénytelen volt visszavonulni a munkától vagy a plébános besúgására egyik helyről a másikra toloncolták... Alakuljon meg a hitközség és válasszon magának papot. Határozza el, hogy hozzájárul-e a káplán eltartásához.”

Beszédét a hívek óriási lelkesedéssel fogadták. Húsvét vasárnap délutánján megalakították a hitközséget, megválasztották annak elnökét és 38 tagú bizottságát. A hitközség pedig - egyhangúlag! - kikiáltotta plébánosnak Simon Józsefet, aki ekkor nem volt jelen. A káplán szépen megköszönte a belé vetett bizalmat, ugyanakkor az egyházi fegyelmet kötelezőnek tartotta magára nézve. Így levelet küldött Rott Nándor veszprémi megyéspüspöknek a következő szöveggel: "A marcali hívek húsvét vasárnap hitközséggé alakultak, hogy a változott viszonyoknak megfelelően a lelkészük anyagi ellátását biztosítsák. A népgyűlés magaválasztott papot akart azon kijelentéssel, hogy a pap ellátását biztosítani nem hajlandó. A népgyűlés elhatározta, hogy a filiáktól különválik és marcali lelkésszé egy akarattal megkérdezésem és jelenlétem nélkül engem választott meg. Erről fiúi tisztelettel jelentést teszek és utasítást kérek. A filiák is szervezkedésben vannak. Jegyzőkönyv következik. — Simon József lelkész."

Nem számolt azonban azzal a haraggal és irigységgel, amit Rumi István plébánosban keltett a nép egyhangú döntése. Ő szintén a megyéspüspökhöz fordult levélben, és ebben bemószerolta Simont a nép fellázításáért, és azzal vádolta, hogy magának akarta megszerezni az ő "jogos javadalmazását". A püspök, aki maga is 150 ezer hold földbirtok felett rendelkezik, teljes szélességgel kiált Rumi mellett, és a következő levelet küldte Simonnak: "A szeretet helyett tehát ön konkolyt hint, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít ... Jelen leiratom kézbesítése napjától önt minden egyházi ténykedéstől ezennel felfüggesztem."

Bár a helyi hívek küldöttséget menesztenek a megyéspüspökhöz a szerintük politikailag motivált, igazságtalan döntés ellen. Rott püspök ekkor visszavonja Simon felfüggesztését, de nem hagyja jóvá marcali plébánossá való kinevezését. Maga Simon, akit mélyen megbánthatott a püspök döntése, alázattal fogadja a döntést és nem szakít az egyházzal. Szabályos szabadságot kér, és visszavonul szüleihez, Szenyérre, ahol segít a föld megművelésében. Itt részt vett egy járási népgyűlésen, ahol a földosztás mellett foglalt állást. Ekkor már a földosztást elmulasztó, a nagybirtokokat egyben tartó Tanácsköztársasággal szemben is kritikus éllel kijelenti, hogy a földek műveletlenül állnak és a nép kenyér nélkül marad. Nincs más megoldás, mint a földosztás a szegényparasztok között. Ezzel ismét kiváltja a helyi plébános és esperes, Erdősy Károly rosszallását, aki ismét bevádolja a püspöknél. Rott püspök erre megint felfüggeszti Simont és egy havi lelkigyakorlatra rendeli Andocsra, a ferences zárdába.

Eközben Rumi plébános, akit a háború alatti tettei miatt rövid időre eljárás alá is vonnak, otthagyja Marcalit. A marcali hívek erre június végén Simont szekéren viszik vissza Marcaliba, újabb levelet küldenek a püspöknek, kérve a jóváhagyását a plébánosi kinevezéshez - ez azonban sikertelen marad. Amikor a Tanácsköztársaság megbukik, Simont barátai kérlelik, hogy vonuljon emigrációba, ő azonban azt válaszolja, hogy semmi olyat nem tett, ami miatt menekülnie kellene. Augusztus 11-én letartóztatják és Marcaliba viszik, ahol a szolgabírói börtönben tartják fogságban. A vád: földosztásra buzdította a népet. Az ellenforradalom ezt egyszerű köztörvényes bűncselekménynek minősítette. Ekkor még mindig bízik abban, hogy a vizsgálat tisztázni fogja minden vád alól.

Augusztus 28-án azonban a reményei füstbe mennek, amikor Prónay Pál bevonul Marcaliba a különítményesei élén. A helyi földesúr, Széchenyi gróf hívására érkezett, aki a helyi cselédség "lecsillapítására" kérte. Prónay szenvtelen kegyetlenséggel tesz eleget a kérésnek. Elve, hogy "magyar embert csak bottal lehet megfékezni." Még ma is élénken él az a mítosz, hogy a fehérterror csupán a vörösterrorra adott arányos reakció volt, pedig ez hazugság. Valójában a demokrácia és a társadalmi igazságosság gondolatát akarták csírájában elfojtani, és egy szűk elit hatalmát fenntartani.

Prónay a szolgabíró tiltakozása ellenére bevonul a börtönbe, és elrendeli az ott fogva tartott politikai foglyok válogatott kínzását. Rumi plébános, akit ekkor már gyötört a lelkiismeret, nagyon bátor és emberi cselekedetre szánja el magát: Prónay elé járul, és könyörög paptársa életének megkíméléséért. Prónay azonban kijelenti, hogy a papoknak és tanítóknak, akik részt vettek a forradalomban, nincs kegyelem, mert ők tudták, mit cselekszenek.

screenshot_2019-08-31_at_10_28_08.pngZadravetz püspök felavatja a Prónay-különítmény zászlaját (A Hazáért, 1962, 17. évfolyam, 1-52. szám)

És bár Rumi kiállása dicséretes, a történelmi hűség kedvéért azt is el kell mondani, hogy sajnos a fehérterror rémtetteihez nagy számban asszisztáltak egyháziak. Közéjük tartozott például Zadravetz István tábori püspök, aki azzal áldotta meg Prónay különítményeseinek zászlaját, hogy azt ne a türelem, hanem a magyar lázadás "pezsdítő és zúdító erejével" hordozzák. Az ő személyét ma szintén kultusz övezi a jobboldalon, miközben bűneiről kevés szó esik. Nos, Simon első kézből, Zadravetz nemzetvédő keresztes lovagjainak közvetítésében tapasztalhatta meg, mit jelent ez a pezsdítő és zúdító erő a valóságban.



Simont a börtönudvaron agyba-főbe verik, hajánál fogva rángatják, teljes erőből arcul ütik. Majd a cellában folytatódik a tortúra. A kínzást Salm Hermann főhadnagy, az egyik legszadistább hóhérlegény vezeti. A részletek olyan rettenetesek, hogy még száz év múltán is megborzong tőlük az ember. Mielőtt felakasztják egy gesztenyefára az udvaron, még kiszúrják a szemét, levágják az ujjait és megnyúzzák a fejbőrét.

Egy kukoricásba temetik az áldozatokat, a tömegsírt a marcaliak néhány nap múlva találták meg. Holttestét szülőfalujába vitték, ahol papi szertartás nélkül temetik el szeptember 8-án. Volt tanítója, Récsey Ferenc mond felette gyászbeszédet. A gyilkosokat nem vonják felelősségre, az áldozatok emlékét megpróbálják agyonhallgatni. Csak a nép suttog még évtizedek múltán is borzongva arról, milyen szörnyen megcsonkítva kellett sírba helyezni a nép papjának holttestét. 1945 után Marcaliban emléktáblát emelnek a tiszteletére, Szenyéren síremléket építenek neki és utcát neveztek el róla. Történetét először Szerémi Borbála dolgozta fel és írta meg 1960-ban. Kultuszát állami támogatással építgették. A jelenlegi rendszernek az öröksége terhes lett - helyette az ellenforradalmárok kultuszát állította a középpontba, a fehérterror áldozatairól pedig a leginkább hallgatni szeret.         

Furcsa dolog a kollektív emlékezet - többnyire együtt jár ugyanis a kollektív felejtéssel. Mert minél jobban felelevenít valamit a múltból a politikai emlékezet, annál jobban feledésre ítéli a múlt más, a jelen számára kényelmetlen szegmenseit. Ezek ugyanis kínos ellentétben állnak a hatalom által a múltról, a jelenről és jövőről kialakított sztereotíp képpel. Ha a rendszerváltás után azt hittük, hogy a sematizmus a múlté, akkor nagyot tévedtünk. A történelemből azonban azt is megtanulhattuk, hogy a politikailag indoktrinált, sematikus múltértelmezések addig tartanak, amíg az őket éltető rendszerek. 

Sárosi Péter 
Címfotó: Uitz Béla, Fehérterror (1923)

Felhasznált irodalom:
Hegyi János, Simon pap igaz története. Kortárs, 1971, 9, 1417-23.
Andrássy Antal, A nép papja: Adatok Simon József életéhez és mártírhalálához. Világosság, 1969, 4. 217-220. 
Szerémi Borbála, A szabadság vértanúi. Kossuth, 1960, 28-31.
Sinkó Ferenc, Simon pap balladája. Új Ember, 1970, 1261, 1.
Gerencsér Miklós, A hit vértanúja. Népszabadság, 1982. május 7., 6.

Szólj hozzá