2019. sze 17.

Fényes László: a politikai igazság fanatikusa I.

írta: Pendulumblog
Fényes László: a politikai igazság fanatikusa I.

screenshot_2019-09-17_at_17_43_37.pngA hazai oknyomozó újságírás atyja, az őszirózsás forradalom egyik jelentős alakja, aki szálka volt a mindenkori hatalmasok szemében, mert könyörtelenül kimondta az igazságot. Az írás első részében Fényes László első világháború alatti tevékenységét ismertetem, egészen a forradalom kitöréséig.

Bibó István híres esszéjében a zsákutcás kelet-európai politikai fejlődési modell által kitermelt két torz politikusi modellt különbözteti meg. Az egyik hamis realista, aki a valóságról alkotott hazug elképzeléseivel mesteri módon képes a környezetének a manipulálására és a hatalom koncentrációjára. Ide sorolja Tisza Istvánt és Bethlen Istvánt (de bizonyára ide sorolta volna Orbán Viktort is). A másik a túlfeszített lényeglátó, aki kíméletlen őszinteséggel feltárja a valóság mozgatórugóit, de képtelen a napi politika világában sikeresen érvényesülni. Ide sorolta Ady Endrét, és végső soron ide tartozott ő maga is.

screenshot_2019-09-17_at_17_42_21.pngEnnek a típusnak az egyik képviselője volt Fényes László hírlapíró és politikus, a hazai oknyomozó újságírás egyik atyja, az őszirózsás forradalom egyik fontos szereplője. Bibóval ellentétben azonban nem volt elmélyült politikai gondolkodó, sokkal inkább a tettek embere, aki Don Quixote-ként bátran vívta szélmalomharcát a mindenkori elnyomókkal szemben, a nyomorgók, az elnyomottak mellett, a nyilvánosság erejének felhasználásával. Világnézete különös ötvözetét képezte a hagyományos liberális nacionalizmusnak, a polgári radikalizmusnak és a szociáldemokráciának. Érzülete szerint pedig feltétlen híve volt a szabadság tekintélyének és felelősségének, de esküdt ellensége mindenféle tekintélyelvű rendszernek.

Rövid életrajzát sokan ismerhetik Faludy György "Jegyzetek a kor margójára" című kötetéből, aki "atyai jó barátjaként" tartotta őt számon. Regényes életének monografikus feldolgozásával még adós a hazai történetírás. Mivel nézetei idegenek a jelenlegi hatalmi rendszertől, félő, hogy emléke, öröksége, annyi más hazai baloldali politikuséval együtt, feledésbe merül. Ebben az írásban a forradalmak centenáriuma alkalmából felidézem Fényes tevékenységét a világháború, a forradalmak és az ellenforradalom időszakában.

Mint azt minden róla szóló megemlékezés kiemeli, az elszegényedett erdélyi református nemesi családból származó Fényes már az első világháború előtti években valóságos közintézménnyé vált a nép számára. 1894-től kezdve jelentette meg vitriolos, de mindig alaposan okadatolt leleplező írásait a Tisza-rendszer hatalmaskodó hivatalnokairól, kizsákmányoló háztulajdonosairól és korrupt politikusairól. A háború előtt 33 rágalmazási pert indítottak ellene - de ebből harminc esetben felmentette a bíróság, mert csak nyilvánvaló jogsértés áldozatául esett emberek ügyét vállalta el. A szegényektől soha nem kért fizetséget, ezért özönlöttek hozzá a levelek (a háború idején már napi száz-kétszáz levelet kapott!). Az Est újságírójaként ő alapozta meg a hazai leleplező politikai oknyomozó cikkek műfaját. Nem volt szép ember, és orgánuma saját bevallása szerint is kellemetlen volt - mégis, egyenessége és bátorsága miatt hallatlan népszerűségre tett szert.

screenshot_2019-09-16_at_18_32_09.pngA közvélemény nagy részével ellentétben Fényes nem fogadta lelkesedéssel a kitörő első világháborút, mert kezdettől sejtette, hogy a háborút el fogják veszíteni. Mégis, bár egy korábbi sérülése miatt nem hívták be katonának, fontosnak érezte, hogy az első vonalban álljon helyt a szenvedő bakák oldalán. Ő lett az első harctéri tudósító, aki élete kockáztatásával, a frontvonalról küldte haza Az Estnek a beszámolóit a honvédek hősiességéről és bajtársiasságáról. Ezeket kötet formájában is kiadták."Ott, kint," írta, "minden szenvedést letompít a nagy együttérzés. A hideg nem olyan hideg annak, aki nem egyedül áll benne, a seb nem olyan fájó, ha századmagával fekszik a segélyhelyen. A természettudósok régóta tanítják az emberi természet alkalmazkodó képességét. Én is megtanultam. Kezdetben a golyóktól való vigyáztomban hajlott derékkal jártam a katonák közt. Aztán lehajtott fejjel azért, mert fejet kell előttük hajtani." (Fényes László, A szerb harctérről. Előszó. Budapest, 1914.)

Újságíróként kíméletlenül lerántotta a leplet a katonákat értelmetlenül halálba küldő főtisztekről, a nyerészkedő-harácsoló hadtáposokról is, majd később, hazatérve a hadiözvegyeket, a hadiárvákat kisemmiző, basáskodó hivatalnokokról. Miközben ugyanis a magyar honvédek tömegesen adták életüket egy idegen dinasztia birodalmi ambícióinak oltárán, az otthon hagyott hozzátartozóik nyomorogtak és éheztek. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutott el az ország a forradalomba, azt is meg kell értenünk, hogy milyen általános gyűlölet alakult ki a ma hősként ünnepelt Tisza István háborús politikája iránt.

Fényes későbbi visszaemlékezésében hangsúlyozta, hogy 1916 nyarán, amikor a két volt szövetséges, Olaszország és Románia is beszállt az Antant oldalán, már a birodalom vezetői számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút a központi hatalmak el fogják veszíteni. Innentől kezdve Magyarországnak létérdeke volt, hogy minél hamarabb és minél jobb feltételekkel lépjen ki a háborúból. Tisza fő történelmi bűnének nem azt tartotta, hogy belevitte az országot a háborúba - hiszen azt nem tudta volna megakadályozni. Azt sokkal inkább, hogy 1916 után mindent egy lapra téve benntartotta az országot a háborúban egészen az összeomlásig, kivéreztetve és kizsigerelve a népet. Tisza kormánya volt az, ami például a hadisegélyeket napi 1 koronában maximáltatta. A jegyzők az emiatt panaszkodó falusi asszonyoknak nem egyszer azt javasolták, hogy ha nem tudnak megélni, vigyék ki a gyerekeiket legelni. Vajon ki csodálkozhat azon, hogy amikor az összeomlás után a magyar katonák hazatértek a frontról, rohantak haza, hogy igazságot tegyenek, és a legtöbbször éppen a jegyzőket támadták meg?    

"1916 kora őszéig Magyarországot a status quo ante alapján az osztrák konlomerát-birodalom csekély részének feláldozásával meg lehetett volna menteni. A központi hatalmak vezetősége ez időben követte el azt a bűnt, amelyet a történelem már egyes emberektől kérhet számon."

Fényes László, A forradalom okai és a Tisza bűnper vádja. Budapest, 1922. 36.

Mikor a háborús cenzúra miatt Fényes írásait sorozatosan betiltották, elhatározta, hogy országgyűlési képviselőként talál új fórumot. Nyíregyháza képviselői helye ekkoriban ürült meg. Népszerűségére jellemző, hogy bár soha életében nem járt a városban, a helyi jelölt, egy közmegbecsülésnek örvendő evangélikus püspök, azonnal visszalépett a jelöléstől, amikor megtudta, hogy Fényes lesz az ellenfele. Tudta, hogy esélye sincs ellene. A parlamentben Fényes, hazafias megfontolásból, nem támadta közvetlenül a háborút. Elsősorban a hadisegélyek, a hadiözvegyek, a szesztilalom és a Magyarországról a német és osztrák szövetséges hadseregek számára kiszállított gabona ügyében szólalt fel. 1918 júliusában, a Monarchia számára több mint 80 ezer (!) halottat és sebesültet követelő, vereséggel záruló II. piavei csata után követelte, hogy mint a franciák, küldjenek ki a magyarok is vizsgálóbizottságot a frontra felelősségre vonni azokat, akik értelmetlenül elpazarolták a magyar honvédek vérét. Ezért aztán hazaárulónak bélyegezték, parlamenti beszédének közlését a cenzúra betiltotta.

93715.jpgMagyar bakák az első világháborúban (forrás: Fortepan)

Ekkor, 1918 nyarán lép szövetségre Károlyi Mihállyal és körével, ekkor is főleg azért, hogy a nyár során bezárt parlamentet újra összehívják, a bolgárok kiugrása kapcsán előállt katasztrofális helyzet megtárgyalására. Az Országgyűlés végül késlekedve, csupán október közepén ült össze, amikor már Tisza István is csak azt tudta konstatálni, hogy "elismerem, a háborút elvesztettük." Itt elérkeztünk egy fontos történelmi pillanathoz. A háború utáni vádak szerint, amelyek mind a mai napig részét képezik a jobboldali mitológiának, Károlyi, Fényes és az októberi forradalom képviselői tudatos aknamunkája következtében omlott össze a front és szállták meg az Antant csapatok a történelmi Magyarország területét. A valóság, ahogyan arra Fényes is rámutat az emlékirataiban, az volt, hogy Tisza beszéde olyan elementáris folyamatot indított el az országban és a frontokon, aminek Károlyiék éppen annyira tehetetlen szemlélői voltak csupán, mint a konzervatívok. Fényes idézi Boroevics tábornagynak a legfelső hadvezetőséghez intézett október 23-ki táviratát, amiben arról számol be, hogy "Tisza kijelentése, hogy a háborút elvesztettük, valóságos szerencsétlenség. Ennek következményei valósággal beláthatatlanok ... Kioktatás nem segít többé, a hadseregkörzet elhagyását úgy kell megakadályozni, hogy a legfontosabb kijáróknál megbízható csapatok állíttassanak fel. Ezeket a menetalakulatokból kell venni, gépfegyverrel ellátni." Tehát már a tábornagy is úgy látta, hogy a katonákat kizárólag gépfegyverekkel lehetett visszatartani a front tömeges elhagyásáról - és ekkor még nem is létezett a Nemzeti Tanács! A front valójában magától omlott össze, amikor a katonák egyszerűen nem voltak hajlandóak tovább harcolni egy vesztett háborúban, nem kellett ehhez semmiféle "izgatás".

Amikor pedig a Nemzeti Tanács valóban megalakult október 24-én a függetlenségiekből, polgári radikálisokból és szociáldemokratákból, Fényes részvételével, akkor sokkal inkább csillapító, és nem lázító szerepet töltött be az eseményekben. Amikor október 28-án a Monarchia flottája fellázadt, Wekerle Sándor miniszterelnök éppen őket kérte meg arra, hogy utaznának le Pólába, hogy lecsillapítsák a lázadókat. Egy más cikkemben már megírtam azt is, hogy ezekben a napokban még a jobboldali sajtó is micsoda pozitív várakozással tekintett Károlyi Mihályék hatalomátvételére, hiszen éppen tőlük remélte, hogy fenntartják a jogbiztonságot. A Horthy-rendszerben kiagyalt "patkányforradalom" mítosza, ami szerint Károlyi a zsidó bolsevistákkal valamiféle összeesküvés részeseként aláásta a történelmi Magyarországot, minden tényalapot nélkülöz. A sors iróniája, hogy éppen azok látták 1918 őszén a legnagyobb veszélyt a rendezetlenül hazaözönlő katonákban, és követelték a leghangosabban a leszerelésüket, akik később Károlyiékat a hadsereg szétverésével vádolták meg.

Valójában Károlyi és köre még csak naivnak sem volt nevezhető, mint azt sokan gondolják, hiszen tisztában voltak azzal, milyen állapotban veszik át az országot. Károlyi már a Nemzeti Tanács megalakulásáról szóló megbeszélésen a Royal Szállóban kijelentette: "Az bizonyos, hogy az események föl fognak bennünket morzsolni, most már nem tudunk úrrá lenni a helyzeten, miért nem adták át előbb a hatalmat, csak még egy héttel ezelőtt is, talán tudtunk volna valamit tenni." Fényes erre ezt felelte: "És mégis azt mondom, hogy meg kell kísérelni a forradalom élére állni, mert ha csak néhány héttel föltartóztathatjuk az anarchiát, sokat tudunk menteni. És azután qui habet tempus, habet vitam (aki időt nyer, életet nyer)." Azok, akiket később az októberi forradalom vezéreinek tartottak, valójában nem ellenőrizték az eseményeket, csupán próbálták befolyásolni azokat, és annak ellenére sem futamodtak meg a felelősség elől, hogy tudták: a végkifejlet csakis tragikus lehet. És még ha egyesek nem is értenek egyet Károlyiék törekvéseivel, a hazafiságukat nem lehet tőlük megtagadni. A reménytelenségben is reménykedve vállalni a sors által ránk szabott szerepet a közösség érdekében: mi ez, ha nem az igaz hazafiság ismérve?

(A következő részben Fényes forradalmak alatt játszott szerepével folytatjuk.

Szólj hozzá