2020. már 30.

6 magyarázat arra, miért nem győznek meg minket a tények

írta: Pendulumblog
6 magyarázat arra, miért nem győznek meg minket a tények

denying.jpgMiért nem lehet a legtöbb embert meggyőzni pusztán tények segítségével? Egy könyv megkísérel választ adni erre a kérdésre.

A mostani járvány ismét elgondolkodtat bennünket az emberi ostobaságról, amelynek végtelensége Einstein szerint biztosabb, mint a világegyemé. Vajon miért dőlnek be olyan sokan a közösségi médián terjedő képtelen összeesküvési elméleteknek? Vajon miért kellett több száz embernek meghalnia azért, mert elhitték, hogy a metanol megöli a koronavírust? Vajon miért hagyják magukat olyan sokan félrevezetni ravasz demagógok által?

A közkeletű válasz: az emberek tudatlanok. Nem elég iskolázottak. Nincsenek elegendő információ birtokában, ezért téves döntéseket hoznak. Nem rendelkeznek a kritikai gondolkodás képességével, ezért nem tudják megkülönböztetni a hamist a valóditól.

41aldsxljxl_sx331_bo1_204_203_200.jpgNos, Jack és Sara Gorman pszichiáterek szerint a válasz nem ilyen egyszerű. A "Tagadni a sírig: miért ignoráljuk a tényeket, amelyek megmenthetnének" (Denying to the Grave: Why We Ignore Facts That Could Save Us) című könyv (2016) szerzőinek egyik alapállítása az, hogy nem csak a tudatlan és ostoba emberek dőlnek be rémhíreknek, álhíreknek és áltudományos butaságoknak. Gyakran intelligens, logikus gondolkodásra képes emberek is elhisznek képtelen ostobaságokat.

A jelenség hátterében az evolúció áll. Az emberek bizonyos alkalmazkodási technikákat sajátítottak el, ezek a gondolkodási és viselkedési minták segítenek nekünk a túlélésben. Ugyanakkor ugyanazok a kognitív sémák, amelyek az emberi faj evolúciós sikerét adják, egyben a korlátait is jelentik. És ezek a korlátok akár a kipusztulásunkhoz is vezethetnek egy egyre bonyolultabbá váló világban, ahol egyre komplexebb döntéseket kell hoznunk. Tévhitekben hinni nem a tudatlanság eredménye - mélységesen emberi dolog. Mint ahogy az is, hogy egyes tévhiteinket, kényszerképzeteinket csak nehezen akarjuk feladni.

1. Összeesküvés-elméletek

A két Gorman (apa és lánya) számos konkrét, szemléltető példán keresztül mutatja be azt, hogy miért van így. Az első magyarázat, hogy az emberek a számukra nehezen megmagyarázható jelenségekben is jelentést akarnak látni - ami alátámasztja a saját meggyőződésüket jóról és rosszról. Az összeesküvési elméletek pont ezt nyújtják nekik. Neurobiológiai kutatások igazolják, hogy az agyunk azokra a tényekre emlékszik jobban, és azokhoz a véleményekhez ragaszkodik a leginkább, amelyek erős érzelmi reakciókat váltanak ki belőlünk. Még azután is, hogy tényszerűen bebizonyítják nekünk, hogy tévesek. Ezt az ügyes konteógyárosok ki is használják, ráerősítenek meglévő előítéleteinkre, korábbi gyanakvásunkat félelemmé gyúrják.

Ted Goertzel a következőkben szedte össze a konteók jellegzetességeit: 1) kaszkád logika (egyre több emberről feltételezik, hogy része az összeesküvésnek), 2) az állítólagos összeesküvők hatalmának felnagyítása, hatékonyságának eltúlzása; 3) az egyedüli tudományos hangnak mutatkoznak az elhallgatás vadonjában. Az összeesküvési elméletekben a motiváció gyakran bizonyítékot jelent (pl. a cégek profitéhsége bizonyíték rá, hogy a génmódosított élelmiszer rossz). Az online kommunikációs sajátosságai kedveznek az összeesküvési elméletek terjedésének: az emberek hajlamosak pédául megítélni egy információ hitelességét az alapján, hogy mennyire előkelő helyen szerepel a Google-keresőtalálatok között. Az Internetnek van egy paradox módon izoláló hatása is, a kevés önbecsüléssel rendelkező magányos netező ideális célpontot jelent az áltudományos irányzatok képviselőinek. Cass R. Sunstein "kognitív beszivárgásnak" nevezi azt a folyamatot, ahogy ezek a csoportok behálózzák áldozataikat, majd körülveszik őket a saját információs buborékukkal.

2. Karizmatikus vezetők

Az áltudományos irányzatok vezetői gyakran karizmatikus emberek. Erejük abban rejlik, hogy nem egyszerűen téves információkat terjesztenek - hanem közösséget szerveznek maguk köré. Kialakítják a határokat a "mi" és az "ők" között - és saját magukat úgy tüntetik fel, mint "aki egy közülünk." Bár gyakran bonyolult áltudományos és racionális körítéssel tálalva, de valójában az érzelmeinket veszik célba - a hiteles szakértő szerepébe bújva elaltatják a szkepszisünket.

Az Emory Egyetem kutatói Jan B. Engelmann vezetésével agyi képalkotó eljárás (fMRI) segítségével vizsgálták, hogy működik ez. Pénzügyi döntések meghozása közben megfigyeltek az emberek agyműködését. Az egyik csoport szakértői tanácsot kapott, a kontrollcsoport nem. A szakértők tanácsára hallgatók prefontális cortexében a döntéshozó központ aktivitása csökkent. Amennyiben nem hallgattak a szakértői tanácsra, akkor aktiválódott a félelemközpontjuk (amigdalájuk). Mit jelent ez? Hogy az emberek előszeretettel helyezik át a döntés súlyát egy tekintélyfigurára - és szoronganak attól, ha nem hallgatnak rá.

A karizmatikus áltudományos guru archetípusaként mutatják be Peter Duesberget, aki szerint az AIDS-betegséget nem a HIV vírus okozza, Andrew Wakefieldet, az oltásellenes mozgalom apostolát, Gilles Eric-Séralinit, az anti-GMO mozgalom prófétáját és Wayne LePierre-t, az Amerikai Fegyverszövetség (NRA) alelnökét. Az áltudományos guruk közös tulajdonsága, hogy 1) többnyire rendelkeznek valamiféle tudományos előképzettséggel, amire hivatkozva persze megfellebbezhetetlen szaktekintélyként mutatkoznak, 2) a magányos hős kultuszát építik ki maguk köré, aki szembeszáll az igazságot elhallgató elitekkel és 3) erős csoportidentitást építenek fel követőik körében, a csoporthoz való tartozás konformitása pedig könnyen felülírhatja még a saját érzékszerveik által tapasztaltakat is (ahogy arra Solomon Asch híres kísérlete is rámutatott az 50-es években).

3. A megerősítési torzítás

Egy második magyarázat a tényekkel szembeni ellenállásunkra az, amit megerősítési torzításnak (cognitive bias) neveznek. Ha van egy izgága kutyánk, és az futva távozik egy szobából, ahol éppen azelőtt nagy üvegcsörömpölés hallatszott, akkor ösztönösen arra következtetünk, hogy az eb leverte a porcelánvázát a polcról. Ez az esetek nagy részében igaz is lehet, a hétköznapi életben számos esetben ilyen észletekre támaszkodva így hozunk helyes döntést. A tudomány azonban nem így működik: nem lehet ugyanis kizárni például, hogy a váza lezuhanásáért ugyanaz a jelenség felelős, ami a kutyát is megijesztette.

A megerősítési torzítás azt jelenti, hogy azokat a tényeket fogadjuk el a valóságról, amelyek megegyeznek azzal, amit egyébként is tudunk. Ez a hiba nem a tudatlanságról szól - az orvosok és kutatók sem mentesek alóla. A tudományos folyóiratok éppen azért küldik el a kéziratokat a más szakembereknek lektorálásra (peer review), hogy ezt a torzító hatást kiküszöböljék. Ha valakinek egzisztenciális érdeke fűződik a valóság egy magyarázatához, esetleg a csoport-identitásképző történetének részét képezi, akkor foggal-körömmel ragaszkodni fog hozzá.

Neurológiai vizsgálatok igazolják, hogy amikor valaki a csoporthoz tartozás szempontjából alapvető véleményt kétségbe von, beindul a félelemközpontja (amigdala). Ezek a vélemények gyakorlatilag bedrótozódnak az agyba - ami megerősíti őket, az örömöt (dopaminfröccsöt) vált ki, ami cáfolja, az félelmet. Ezért nem működik az, ha valakit elárasztunk olyan tényekkel, amelyek az érzelmileg beágyazott véleményeiket cáfolják.

4. Kauzalitás: a tudásunk lyukainak betömködése

Minket embereket zavar, ha nem tudunk valamit megmagyarázni. Irtózunk a véletlenszerűségtől. Okság-kereső állatok vagyunk. Megpróbáljuk kitömködni a tudásunkban tátongó lyukakat, ok-okozati kapcsolatot feltételezni dolgok között, felelőst találni, mutogatni. A tudomány gyakorlatilag soha nem képes olyan értelemben ok-okozati viszonyt felállítani két jelenség között, mint a hétköznapi emberek a mindennapok során. Amikor van egy összetett jelenég, aminek sokféle környezeti, genetikai, pszichés és kulturális összetevője van, az kevésbé kielégítő számunkra. Az egyértelmű okságot szeretjük: 'A' okozza 'B'-t. Ha valaminek tudjuk az okát, akkor úgy érezzük, visszaszereztük az ellenőrzést felette. Ha dugóban ülünk, szeretnénk tudni az okát, pedig valójában nem leszünk tőle sokkal okosabbak. A tudomány nem képes pontos és egyértelmű választ adni, mi okozza az autizmust - ezért sokan áltudományos elméletekben keresik és találják meg a választ.

B. F. Skinner kísérletében galambokat helyezett el egy kamrában, ahol egy automata etető minden 15. másodpercben bekapcsolt. A kutatók megfigyelték, hogy a madarak eleinte mozdulatlanul várakoztak, de idővel mindegyik kialakította a maga szertartását, miközben az ételre várt. Az egyik körbe-körbe járkált, a másik bólogatott a fejével. Bár a tapasztalatuk azt mutatta, hogy az étel rendszeres időközönként jönni fog, mégis folytatták a rituálét, mintha az indítaná be az etetőt. Mi emberek is olyanok vagyunk, mint a galambok: a véletlenszerűséget nem tudjuk elfogadni. Bár tudjuk, hogy nincs jelentősége, az utca melyik oldalán haladunk el reggel, de mégis ott megyünk, tartva attól, hogy ha másként teszünk, az balszerencsét okozna.

5. A komplexitás kerülése

A tudományos folyóiratokban megjelenő cikkek legfontosabb része a módszertan: mindig ott van az ördög elásva, a sokszor csupán az akadémiai kutatók számára érthető részletekben. A közemberek, és az őket kiszolgáló média, másként működik. Ha egy tudományos cikkről van szó, az újságíró átugorja az érthetetlen módszertani részt, és rögtön a konklúzióhoz ugrik. A kutatók erre gyakran úgy reagálnak, hogy elkerülik a nyilvánosságot és a médiaszerepléseket, és az átlagpolgárt idiótának bélyegzik. Gormanék szerint ez nagy hiba. Egyáltalán nem a szellemi képességek hiányáról tanúskodik az, ha egy laikus nem képes felfogni a szakterületéhez nem tartozó tudományos kérdések komplexitását. Ez nem arról szól, hogy egyes embereknek nem elég fejlett a racionális döntéshozásért felelős agyterülete, hanem arról, hogy annak használata energia- és időigényes foglalatosság. Az ember, ha nincs elég ideje és energiája, akkor az érzelmi reakcióira hagyatkozva a gyors és egyszerű megoldásokat keresi.

Daniel Kahneman és Amos Tversky, a közgazdaság pszichológiájával kapcsolatos úttörő kutatásaik során rámutattak arra, hogy az emberi döntések gyakran lerövidítések (heurisztikák) útján történnek. Ha döntések elé kerülünk, akkor az agyunk úgy méri fel a kockázatokat, hogy milyen lehetséges ártalmak jutnak először az eszébe. Ha például a tévében folyamatosan a migránsokról van szó, de a dohányzásról alig, akkor a migrációt nagyobb veszélyként fogja azonosítani, az objektíven meghatározható kockázatoktól függetlenül. Ez a döntési képesség is evolúciósan alakult ki bennünk, hiszen őseinknek gyakran kellett gyorsan döntést hozniuk életveszélyes helyzetekben. Ugyanakkor a jelenlegi komplex világban gyakran teljesen hibás elképzelésünk alakul ki a valóságról.

6. A kockázatok és valószínűségek

Vajon gondolunk arra a reggeli zuhanyzás közben, hogy egy az ezerhez esélyünk van arra, hogy balesetet szenvedjünk közben? Pedig a statisztikai valószínűségszámítás szerint az ilyen háztartási balesetek jóval gyakrabban fordulnak elő és összességében súlyosabb következményekkel járnak, mint sok minden, amitől félünk. Sok ember nyugodtan szívja a cigarettáját és eszi az egészségtelen ételét, miközben retteg a terrorizmustól - holott jóval nagyobb veszélyt jelentenek rá az előbbiek. Sok amerikai abban a hitben vásárol fegyvert, hogy ezzel biztonságosabbá teheti az otthonát - holott jóval több ember hal meg a saját otthonában tartott fegyvertől, mint fegyveres rablótámadásban.

Gormanék szerint ezt megint nem lehet egyszerűen az emberi hülyeséggel magyarázni. Az emberi lélek úgy van bekalibrálva, hogy mindig túlbecsüljük a saját képességünket a helyzet kontrollálására, és az átlagnál jobbnak tartjuk azt. Egyes kutatások szerint az autóvezetők 90%-a jobb vezetőnek gondolja magát az átlagnál. Az emberek hajlamosabbak azokat a kockázatokat bevállalni, ahol az ellenőrzés az ő kezükben van - miközben irtóznak az ellenőrizhetetlen kockázatoktól.

Paul Slovik pszichológus a 80-as években rámutatott arra is, hogy az emberek az ellenőrizhetetlenség mellett a katasztrofális következményekkel járó események kockázatait is hajlamosak felülbecsülni, illetve azokét, amelyek hasznát az egyik csoport élvezi, míg kockázatait egy másik viseli. Ez magyarázza meg Slovic szerint, hogy az emberek aránytalan félelmet mutatnak például a nukleáris energiaforrással szemben, miközben például lebecsülik annak a kockázatait, hogy fosszilis üzemanyaggal működő autót vezetnek. És mivel a legtöbb dohányos nem hal meg tüdőrákban, ezért arra következtetnek, hogy nincs veszély - pedig 25-ször nagyobb valószínűséggel hal meg egy dohányos tüdőrákban, mint egy nemdohányos. Az emberek túlbecsülik az ismeretlen, kis valószínűséggel bekövetkező, de potenciálisan súlyos és látványos következményekkel járó, míg alábecsülik az ismerős, nagy valószínűséggel bekövetkező, de kevésbé látványos hatású eseményekét. Ráadásul gyakran nem egyedül elemzik a kockázatokat, hanem csoportban - és a csoportnormák alakulása jelentősen befolyásolja a kockázatértékelésüket.

Mit tegyünk?

De vajon mit tehetünk azért, hogy az emberek megalapozottabb döntéseket hozzanak a mindennapok során, és ne veszélyeztessék maguk és mások életét, egészségét? A Gorman-szerzőpáros szerint a megoldás nem abban rejlik, hogy megszégyenítjük az áltudományos irányzatok híveit, vagy teljesen elzárkózunk előlük az akadémiai elefántcsonttoronyba. Nem is egyszerűen abban, hogy elárasztjuk az embereket tudományos információkkal. A megoldás nem a több tudományban, hanem a tudományos szereplők nagyobb közéleti aktivitásában és több empátiájában rejlik. A természettudomány képviselőinek is jobban meg kell ismerkedniük azoknak a szociálpszichológiai vizsgálatoknak az eredményeivel, amelyek az emberi csoportgondolkodással kapcsolatosak, és bele kell építeniük ezeket a kommunikációjukba. A teendőket a következő pontokban foglalják össze:

1. A tudományos szereplők aktívabb jelenléte az Interneten, az álhírek és téves információkra való proaktív reagálás az akadémiai intézmények részéről
2. A médiamunkások képzése és felkészítése arra, hogy megkülönböztessék a tudományos és áltudományos információkat
3. A kutatókat képezni kell arra, hogy érzékenyebben tudják kommunikálni és elmagyarázni a saját eredményeiket a laikusok számára
4. Javítani kell az alapfokú oktatásban a valószínűségek, kockázatok és a tudományos módszer megismertetését, fel kell őket készíteni az áltudományos hírek kiszűrésére az Interneten
5. Egészségügyi dolgozókat kell kiképezni arra, hogy a motivációs interjú technikájával meggyőzzék azokat, akiknek téves ismereteik vannak az egészségükről
6. Mindannyiunknak önvizsgálatot kell tartanunk azzal az evolúciós hajlamunkkal kapcsolatban, hogy az érzelmeket a racionalitás fölé helyezzük

 Sárosi Péter

Szólj hozzá