2020. jún 04.

Trianonban nem a történelmi Magyarország felbomlása volt a tragédia

írta: Sarosip
Trianonban nem a történelmi Magyarország felbomlása volt a tragédia

duna-kiszaradva-1.jpgA magyar nép jelentős része még mindig nem érti, hogy a valóban igazságtalan trianoni békeszerződés tragédiája nem abban rejlik, hogy felbomlott a történelmi Magyarország. Hanem abban, hogy a dunai népeknek nem sikerült közös megegyezés és kölcsönös megértés alapján létrehozniuk a független nemzetállamaikat.

Nehéz Trianonról őszintén beszélni 2020-ban Magyarországon. A megemlékezéseket beárnyékolja a kormányzat azon törekvése, hogy teljesen leuralja a kollektív emlékezést. Hogy mindent és mindenkit kizárjon belőle, ami és aki nem a saját monológját erősíti. Ez a monológ, bár a retorika szintjén az összefogás pozitív üzenetét hangoztatja, valójában szinte kizárólag és egyoldalúan negatív, áldozati monológ. A nemzetet - értsd: egyre inkább csak a Fidesz tábora - egy súlyos történelmi igazságtalanság érte 1920-ban, a világ pedig nem hajlandó erről tudomást venni. Miért? Mert a világ nem jól látja a dolgokat, meg van tévesztve. A múltról szóló hivatalos magyarázatok összeérnek a jelenről szóló magyarázatokkal. Hiszen a rezsim hivatalos kommunikációja mind a trianoni tragédia, mind a jelenleg a kormányt érő nemzetközi kritikák okait a Magyarország elleni globális összeesküvésben és a belső ellenség aknamunkájában láttatja. A trianoni megemlékezést a kormány arra használja fel, hogy erősítse a meg nem értett, támadás alatt álló, áldozati ország mítoszát.

Nos, két dologban bizonyára egyetértek a hivatalos magyarázatokkal. Egyrészt abban, hogy Trianon valóban tragikus esemény volt a magyar történelemben. Másrészt abban, hogy kétségkívül összetartozunk a Kárpát-medence határokon túl élő magyar diaszpóráival. Renan nemzetkoncepciójának értelmében. Összeköt minket a közös múlt és a közös terv a jövőre. Ennek a két pontnak az értelmezési kereteiben azonban teljesen mást gondolok.

Vegyük először azt, hogy miért tragédia Trianon - mi is benne a tragédia. Ennek a tragédiának a mibenlétét két szempontból is másként látom, mint a hivatalos narratíva.

Egyrészt nem azt tartom benne tragédiának, hogy a történelmi Magyarország területi egysége felbomlott. Meggyőződésem, hogy a történelmi határok hosszú távon fenntarthatatlanok voltak, és nem kizárólag a vesztes világháború miatt kellett átrajzolni őket. Hanem azért, mert nem lehetett őket összeegyeztetni a demokrácia alapelveivel. Már a 19. században nyilvánvalóvá vált, hogy az ország területén élő nemzetiségek kifelé gravitálnak és nem fogadják el az egységes magyar nemzethez tartozónak magukat. Eleinte a Habsburg Birodalmon belüli önálló nemzeti lét volt a céljuk, de a történelmi fejlődés dinamikájából az is látszott, hogy a politikai nemzetek független és egységes nemzetállamok megteremtésére törekszenek. Ezeket a függetlenségi és egységtörekvéseket már a 19. században is kizárólag csak erőszakos eszközökkel lehetett elnyomni, és ennek az elnyomásnak a fenntartása fél évszázadra megakasztotta Magyarország demokratizálását. Akárcsak a latifundumok és a bankok szövetsége által fenntartott igazságtalan és egyenlőtlen társadalmi rend megreformálását.

A kiegyezéssel a magyar uralkodó elit egy hibás és velejéig romlott kompromisszumot kötött. Hibásat, mert azt feltételezte, hogy hosszú távon a magyar nemzet fennmaradását az biztosítja, ha az ügyét hozzáköti a Habsburg Birodalom sorsához. És bár 1867-ben ez tűnt a realitásnak, a történelem messzemenőkig Kossuth álláspontját igazolta, aki szerint ez az érdekházasság előbb-utóbb katasztrófához vezet. És romlott is volt ez a kompromisszum, mert a lényege a nemzetiségek törekvéseinek az elnyomása volt, azon az áron, hogy lemondunk a valódi demokráciáról. Hiszen a politikai szabadságjogok kiszélesítése szükségszerűen a nemzeti törekvéseket erősítette volna. Még ha nem is lett volna első világháború: a történelmi Magyarország akkor is csak növekvő terrorral és önkényuralommal lett volna fenntartható. Ez már a világháború előtt egyértelművé vált.

És itt jön be a második szempont, amelyből másként látom a trianoni tragédia mibenlétét. A magyarság ebben a tragédiában nem passzív áldozat volt, hanem bűnös is. Miközben a trianoni békeszerződés - egyébként valódi - igazságtalanságait soroljuk, közben alig látunk őszinte szembenézést azzal, hogy az azt megelőző félszázadban a magyar politika gyakorlatilag a nemzetiségek elnyomásán alapult. Még mindig él a mítosz a “liberális” Monarchiáról, és az európai szinten is egyedülállóan liberális nemzetiségi törvényről. Arról, hogy a magyarországi etnikai viszonyok köszönőviszonyban sem voltak a nyugat-európai országokéval, vagy hogy ezt az Eötvös szándékaival szemben végül egyáltalán nem annyira liberális nemzetiségi törvényt sem tartotta be az elit - erről kevesebb szó esik. Hogy a liberalizmus és a jogállam addig terjedt Magyarországon, ameddig a nemzetiségek és az alsóbb társadalmi osztályok (a kettő sok területen szinte egyet jelentett) nem próbáltak önálló közösségi tényezővé válni.

A dualizmus kora boldog békeidőkké szelídült az emlékezetben. Valójában a szendergés és vakság kora volt. Miközben forrpontra hágott a múltba révedő, soviniszta, sallangos hazafiság, és a szellemi élet vezetői túllicitálták egymást az erőszakos magyarosításról és a 30 millió magyar birodalmáról szőtt illúziók táplálásában, a nemzetiségek frusztrációja és elégedetlensége egyre nőtt. Politikai képviseletük alig volt, egyesületeiket, iskoláikat bezárták, gyerekeiket erőszakosan magyarosították, üzeneteiket süket közöny vagy gúnyos kacaj fogadta. Ezzel kapcsolatban a mai magyar apologétáknak szinte csak annyi mondanivalójuk van, hogy dehát Trianon után az utódállamok még ennél is rosszabbak voltak: nos, hát volt kitől tanulniuk, és ugye a tanítvány akkor sikeres, ha meghaladja mesterét.

Csupán alig volt néhány kiváló és bátor elme, aki képes és hajlandó volt kiállni a nemzetiségek jogai mellett. Ilyen volt például Mocsáry Lajos - és még ő is csak korlátozott jogok megadásában gondolkodott, és még őt is egyetemes kiátkozás érte emiatt. A nemzetiségekhez való viszonyunkat a Grünwald Bélák és a Rákosi Jenők határozták meg, nem a Mocsáry Lajosok és Ady Endrék. Még maguk a polgári radikálisok is csak 1918-ban jutottak el oda, hogy egyáltalán területi autonómiáról és az ország föderalista fölosztásáról kezdjenek beszélni. Ha visszanézünk az 1867 és 1918 közötti időszakra, akkor a legmegdöbbentőbb az a szinte teljes vakság, amit a szellemi elit a nemzetiségi kérdés iránt tanúsított. Még Jásziék is csak későn ismerték fel, hogy az ország függetlensége és demokratizálása nem lehetséges a történelmi Magyarország keretei között. Talán egyedül Ady sejtette meg az országra váró katasztrófa méretét, a maga prófétai előrelátásval.

És bár minden tiszteletem Jászi Oszkáré, akinek a szemlélete nagyon közel áll hozzám, és a Kossuth nyomán továbbgondolt dunai patriotizmusa máig az egyik legszebb eszme, ami a Duna völgyében kisarjadt - az ő politikájában is volt nem kis adag illúzió. Hogy a dunai népek majd Svájc mintájára egy egységes szövetségi államban egyesülnek, ami demokratikus föderalizmus alapján rendezi újra közös dolgainkat: szép, de életszerűtlen eszme volt. A nemzetiségi mozgalmak egységes és független nemzetállamok felé gravitálódtak, és egy ennél magasabb rendű politikai szövetségnek csak úgy és azután volt esélye, ha ezek a nemzetállamok először kiépülnek.

Az irredentizmus és a föderalizmus illúzióival először Bibó István számolt le a legteljesebben és legkövetkezetesebben - és én az ő gondolataiban látom ma is a legjobb iránymutatást. Kifejtette, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalansága nem a történelmi ország felosztásában rejlett, hanem abban, hogy a határokat igazságtalanul, az önrendelkezés jogának súlyos megsértésével, nagyhatalmi szempontokból és szóval jelölték ki. És ez az igazságtalanság tragédiává ott és abban vált, hogy “megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető tapasztalatot, hogy a történelmi Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni.”

Ez tehát Trianon valódi tragédiája: száz éven keresztül abba a hamis illúzióba kergette a magyarok jelentős részét, hogy az ország felbomlása nem történelmi szükségszerűség, hanem esetleges szerencsétlenség volt. Ha erről az illúzióról sikerült volna időben lemondani, ha az új nemzetállamok létezésének legitimitását sikerül elfogadni, és ha az ország vezetői nem követik el újra a kiegyezés hibáját akkor, amikor egy elnyomó birodalom (nácik) szekeréhez kötötték a nemzet ügyét - akkor talán ma mások lennének a határok. A “mi lett volna ha” helyett azonban sokkal inkább arra kellene már összpontosítanunk, hogy mit tegyünk ma.

Először,

fogadjuk el, és ne csak fogcsikorgatva, hogy a történelmi Magyarország felbomlása szükségszerű volt, attól függetlenül, hogy a határokat igazságtalanul húzták meg. Fogadjuk el, hogy 1918 a szomszédos népek számára a felszabadulás, a független és egységes nemzetállam megalakulása. Nézzünk szembe azzal, hogy a történelmi Magyarország börtön volt a lakosság jelentős része számára, mert nem csak a nemzetiségi törekvéseket akadályozta meg, de az ország valódi demokratizálását is. Számoljunk le végre a múltba révedő Nagy-magyarország-kultusszal, és számoljunk le a revizionizmussal és irredentizmussal! Tudatosítsuk, hogy az a kép, ami a fejünkben Erdélyről, Felvidékről, Vajdaságról stb. mint mitikus elvesztett földekről él, távol áll a jelen valóságától, és távol áll a jelen magyar kisebbségi közösségeitől is.

Másodszor,

erősítsük meg a független és demokratikus köztársaság hagyományát. Miközben az összes szomszédos állam megüli az első köztársaság kikiáltásának ünnepét - csak mi, magyarok nem tesszük ezt. Pedig az 1918-as demokratikus forradalomban és az első köztársaságban nekünk is van ünnepelnivalónk. Ha november 16-án mi is megünnepelnénk az Első Köztársaság Emléknapját, akkor jobban a helyére kerülne Trianon is a kollektív emlékezetben. Február 1. is ünnepnap, pedig a második köztársaság 1946-os kikiáltására is árnyékot vetnek későbbi politikai események.

Harmadszor,

a határon túli magyar kisebbségek ügyét akkor tudjuk hitelesen és eredményesen képviselni, ha komolyan vesszük az egyetemes emberi jogokat. Ha csak akkor követeljük a világon a kisebbségi jogok védelmét, amikor a nemzeti önzésünk azt diktálja, de közben a magyar állam szisztematikusan megsérti ezeket a jogokat - akkor vajon számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll majd Európában? Vajon hibáztathatjuk-e a románokat, szlovákokat vagy szerbeket, amikor csak cinikus röhögést vált ki belőlük, ha az Orbán-kormány emberi jogokra hivatkozva követeli a magyar kisebbségek védelmét? Vajon számíthatunk-e nemzetközi szolidaritásra, ha az országunk tekintélyelvű birodalmakhoz törleszkedik a reálpolitika nevében, miközben hidegháborút folytat demokratikus országok ellen? A legutóbbi borzasztóan előkészítetlen és átgondolatlan székely autonómia ügyében folytatott aláírásgyűjtés kudarca is mutatta, hogy ez így nem megy.

Az Európai Unió minden eddiginél kedvezőbb politikai közösséget nyújt a számunkra ahhoz, hogy a trianoni trauma feldolgozását elvégezzük és a magyar nemzeti kisebbségek érdekeit határokon átnyúlóan érvényesítsük. A jelenlegi nemzetközi politikai környezetünkben elsősorban nem idegen birodalmaktól kell féltenünk a magyarság ügyét (bár az orosz beavatkozás veszélye persze létező), hanem elsősorban éppen attól az etnikai nacionalizmustól és tekintélyelvű igazság-utáni politizálástól, amit Orbán és számos más politikus képvisel a térségünkben. A szomszédos népek agresszív, csaholó, kisebbrendűségi érzéstől fűtött sovinizmusa tükörképe az itteninek. A kultúrfölényről alkotott gőgös elképzeléseink éppen olyan szánalmasak, mint a hasonló román, szerb vagy szlovák fantazmagóriák.

A valódi tragédia az, hogy a szomszédos népekről még mindig alig tudunk valamit. Sőt, az ott élő magyar kisebbségekről is penészes, avítt elképzeléseink vannak. Többet tudunk arról, mi történik New Yorkban vagy Londonban, mint arról, mi történik Pozsonyban, Belgrádban vagy Bukarestben. A nyitott határok mellett is idegenek maradtunk egymásnak, akiket legfeljebb közös ellenségek - nyugati kozmopoliták, migránsok - gyűlölete tud összehozni.

Kossuth és Jászi Oszkár dunai patriotizmusához soha nem voltunk ilyen közel - és soha nem voltunk tőle ilyen távol. A tőle elválasztó határokat és szögesdrótokat elsősorban az elménkben kellene lebontani. Az a fröccsentett giccsparádé, amiben ma a Nagy-Magyarország-kultusz megnyilvánul: az autókon pöffeszkedő Great Hungary matricák, a falvak főterein felhúzottt emlékművek, a "nemzeti rock" ködös irredentizmusa, az összeesküvés-elméleteket ápoló, soviniszta ponyvairodalom - mind része az akadályoknak.

Az a helyzet, hogy jelenleg a legméltóbb trianoni megemlékezést nem Budapesten, hanem Pozsonyban szervezték, és nem a magyar, hanem a szlovák kormány. Igor Matovic, bár politikájával egyébként nagyon sok probléma van, egy valódi történelmi gesztust tett azzal, hogy az emléknapon magyarul köszöntötte a magyar kisebbséget, együttérzéséről és arról biztosította őket, hogy Szlovákia az ő hazájuk is. Mint magyaroknak: nem pusztán egyénként, hanem mint nemzeti közösségnek. Ez a gesztus máris több, mint amit bárki megadott volna a nemzetiségeknek a dualizmus időszaka alatt. És máris több, mint amit a jelenlegi magyar kormány tesz, ami még a saját ellenzékét is kirekeszti a nemzetből. Ez a gesztus persze nem elégséges, nem elégíti ki a szlovákiai magyarok jogos panaszait - de szükséges. Nagyon nehéz lépés, hogy az ember a saját örömében is együtt érezzen a más bánatával, és fordítva. Ez az alapja Jászi Oszkár és József Attila dunai patriotizmusának, ami az egyedüli feloldást jelentheti a trianoni traumára: rendezni végre közös dolgainkat.

Sárosi Péter
Fotó

Szólj hozzá