2020. júl 16.

Milan Hodža útja a dunai patriotizmusig

írta: Sarosip
Milan Hodža útja a dunai patriotizmusig

03177864_61.jpegKözép-európaiként gyakran jóval kevesebbet tudunk a szomszédos népek történelméről és politikai gondolkodóiról, mint a nyugati népekéről. Ez a cikk a legnagyobb szlovák politikusnak nevezett Milán Hodža (1878-1944) politikai pályáját kíséri végig, ami Kossuthoz és Jászi Oszkárhoz hasonlóan a dunai népek szövetségének gondolatáig vezetett. 

A közép-európai népek történelmének egyik legnagyobb tragédiája, hogy a józanság és megbékélés hangjai csak ritka pillanatokban és többnyire elkésve voltak képesek felülemelkedni a harsány és arrogáns nacionalizmuson. Gondoljunk csak Kossuth Lajosra, aki a reformkorban és a szabadságharc első felében türelmetlen nacionalizmusával elidegenítette a nemzetiségi mozgalmakat. Már csak az emigrációban döbbent rá arra, hogy a nemzeti kibontakozás útja a dunai népekkel való megegyezésen keresztül vezet. A dualizmus végidőszakában azok a politikai gondolkodók, akik a nemzetiségekkel való kiegyezést szorgalmazták, csupán az utolsó pillanatban, megkésve jutottak hatalomhoz, amikor az eszméik megvalósítására már nem volt lehetőség. Akkor, amikor a nemzetiségek már nem voltak nyitottak a megegyezésre, és opportunista nemzeti önzésből kihasználták a nekik kedvező nemzetközi klímát. Voltak azonban közülük olyanok is, akik aztán Kossuth Lajoshoz, Teleki Lászlóhoz és Jászi Oszkárhoz hasonlóan az emigrációban jutottak el a dunai népek kiegyezésének gondolatához. Túl későn ahhoz, hogy bármit is megvalósítsanak belőle.

Közéjük tartozott Milan Hodža (1878-1944). Bár a legnagyobb szlovák politikusnak nevezik, a laikus magyarországi jó eséllyel soha nem hallotta a nevét. Pedig kitűnően beszélt magyarul, és élete jelentős részét töltötte Budapesten, mint a magyar Országgyűlés képviselője és a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezetője. Hodža életművével és életpályájával azért is nagyon érdekes jobban megismerkedni, mert rajta keresztül betekintést nyerhetünk abba, hogyan látták a szlovákok - jobban mondva a szlovák nacionalisták progresszív, demokrata szárnya - a Monarchiát, Trianont és a magyar-szlovák együttélést.

Apai örökség: 48-49 szlovák emlékezete

Ennek az együttélésnek a transzgenerációs traumáit Hodža mondhatni az anyatejjel együtt szívta magába. 1878-ban Turóc vármegyében, Szucsányban született, egy olyan vidéken, ahol a különböző etnikumok és nyelvek békés egymás mellett élése nagy hagyományokra tekintett vissza. Azonban a család őrizte a nemzeti ellenállás hagyományát is. Nagybátyja ugyanis az a Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkész volt, aki az 1848. május 10-11-én Liptószentmiklóson tartott szlovák nemzeti gyűlés egyik fő szervezőjeként vonult be a történelembe. A gyűlés megfogalmazta a szlovák nemzet 14 pontból álló határozatát. Ebben követelték többek között a történelmi Magyarország föderalizálását, ezen belül a szlovák nép önrendelkezésének biztosítását, önálló népképviseleti szervekkel az egyetemes, általános választójog alapján. Követelték még a teljes jobbágyfelszabadítást és az uraságok által elkobzott földterületek visszaadását.

A szlovákok semmi olyat nem követeltek, amit a magyarok ne követeltek volna saját maguknak - mégis, ezek a követelések elfogadhatatlanok voltak a magyar liberális nacionalista elit számára. Mert bár egyéni szinten a szlovákoknak ugyanazokat a szabadságjogokat kívánták biztosítani, mint a magyaroknak, nem voltak hajlandóak elismerni más nemzet létezését a magyar állam területén belül a magyaron kívül. Ebben állt a lényegi különbség. A magyarok többsége mind a mai napi úgy tekint az "ezeréves magyar államra", mint homogén etnikai nemzetállamra. A szlovákok joggal mutatnak rá, hogy ez teljesen téves felfogás, ugyanis a középkorban nem léteztek mai értelemben vett nemzetek. Rámutatnak, hogy egészen a 19. századig a magyar állam polgárai (hungarus) többféle etnikai identitással, többféle nyelvet beszélve élhettek az ország határai között. A szlovák etnikum éppen annyira részét képezte a natio Hungarica-nak, mint a magyar. A reformkorban azonban a modern nacionalizmus előtérbe helyezte az etnikai, kulturális és nyelvi identitást, és összekötötte az egységes és független nemzetállam követelésével. A szlovákok, akik bár magyarországinak (uhorsky) tartották magukat, de nem magyar etnikumúnak (magyarsky), egyre nyomasztóbbnak érezték azokat a törekvéseket, amelyek az egész államra kiterjesztették volna a magyar nyelv és kultúra monopóliumát. A magyarok etnikai hazafiságával egy multinacionális patriotizmust állítottak szembe, ami elismerte a nemzetek mint közösségek kibontakozáshoz való jogát egyazon állam keretein belül. Nem tagadták a magyar nyelv elsőbbségét a közigazgatásban, azonban területi, oktatási és kulturális autonómiát követeltek a nemzetiségek számára.

A modern romantikus nacionalizmus egyik sajátossága azonban az volt, hogy végletekben és szélsőségekben gondolkodott, szenvedélyes szabadságszeretetéhez gyakran járult indulatos türelmetlenség. A magyar nacionalisták Herder nyomán betegesen rettegtek attól, hogy a magyarság el fog veszni a germán és szláv népek tengerében. A szlovákok egyébként meglehetősen szerény követeléseiben a magyarok megsemmisítésére irányuló pánszláv birodalmi törekvéseket vélték felfedezni. A pánszláv gondolat persze átszőtte a bimbózó szlovák nacionalizmust. Jan Kollár, a pesti szlovák lelkész vizionárius költészetében a Baltikumtól az Adriáig húzódó "szláv nemzet" mint Európa alvó óriása jelenik meg. A nemzeti mozgalom eme kezdeti szakaszában azonban a szlovákok nem a magyarokkal való konfrontációra, hanem megegyezésre törekedtek, és jövőjüket a többnemzetiségű történelmi Magyarország keretein belül képzelték el.

Követeléseiket mégis általános értetlenség és ellenségesség fogadta. Milan Hodža élete végén írt könyvében ezt azzal magyarázza, hogy Kossuthot a magyar dzsentri és arisztokrácia képviselőjeként állítja be, aki mereven elzárkózott a földművelő nép felszabadításától (Hodža 1942, 210.). Ez a kép azonban hamis. Még a szabadság legkövetkezetesebb harcosai, a márciusi ifjak is elutasították a szlovákok törekvéseit. Petőfiék nemzetiségi ügyekkel kapcsolatos magatartását nagyban befolyásolták a francia forradalom eszméi. Egységes nemzeti mozgalomban gondolkodtak, a rousseau-i népakaratba (volonté general) pedig nem fért bele alternatív közösségi érdek.

A Hodžához hasonlóan turóci tót származású Kossuth, akinek a nagyapja még szlovák nyelven levelezett, Hodžáék 14 pontjában kizárólag azt volt hajlandó látni, hogy a tótok hátba támadták a magyarokat a bécsi udvarral szembeni harcában. (Ez ekkor még nem volt igaz: de önbeteljesítőnek bizonyult.) Ahelyett, hogy tárgyalóasztalhoz ültették volna a szlovák mozgalom vezetőit, elfogatóparancsot adtak ki ellenük. Köztük Kossuth Lajos turóci főszolgabíró ellen is – aki szlovák identitású rokona volt Kossuthnak! A nemzetiségi háborúskodás szó szerint testvérharc volt. Ez mutatja, hogy a nemzetiségi viszonyok mennyivel bonyolultabbak voltak annál, mint ahogy Hodža ezt később beállította (az alacsony néposztályokat képviselő szlovákok az elnyomó osztályt képviselő magyarokkal szemben). Hodžáék Csehországba menekültek, majd morva légiósokkal, császári támogatással és ígéretekkel tértek vissza, hogy rövid életű felkelést robbantsanak ki a magyar szabadságharc hátországában. Ez volt a forradalom egyik legtragikusabb fejezete: a demokrácia és szabadság hívei egymás ellen acsarkodtak, miközben a bécsi udvar nevető harmadikként kihasználta és szította a nacionalista ellenségeskedést. Kossuthék Hodža szerint későn kezdtek neki a nemzetiségekkel való kiegyezésnek és a demokratizálásnak. Könyvében azonban elismeri, hogy a 48-as magyar forradalom vívmányai őt szlovák nacionalistaként is lelkesítették és inspirálták fiatalkorában (212.). Kossuthtot azonban annak ellenére sem tudta elfogadni, hogy élete végére gyakorlatilag ő is a dunai népek megyezését hirdette.

Sajnos Kossuthal, Szemerével, Telekivel és Eötvössel ellentétben a magyar uralkodó elit túlnyomó többsége semmit nem felejtett, és semmit sem tanult 48-49-ből. Két dolgot szűrtek le belőle csupán: 1) a magyar függetlenséget nem lehet megvalósítani az osztrák udvar ellenében és 2) a nemzetiségek feletti magyar hegemónia (és a magyar földbirtokos arisztokrácia uralmának) fenntartásához szükség van az osztrákokkal való kiegyezésre. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetben még liberális eszméktől áthatott, türelmesebb magyar nacionalizmus a 19. század második felében fokozatosan egyre beszűkültebbé, konzervatívabbá, türelmetlenebbé vált. A liberális nacionalizmus helyét egyre inkább a szociáldarwinista etnikai nacionalizmus vette át, ami, ha választania kellett jogok, jogállam és nemzeti önzés között, akkor mindig az utóbbit választotta. De 48 negatív történelmi tapasztalata a másik oldalon, a nemzetiségek oldalán is elvetette a bizalmatlanság és gyűlölség magvait. A kollektív emlékezetben szakadék nyílt.És ez kitűnik abból is, ahogyan Milan Hodža kései, magyarul is kiadott visszaemlékezéseiben (Szövetség Közép-Európában. Gondolatok és visszaemlékezések, London, 1942) ezt a korszakot értékeli. Miközben a nagybácsi és a szlovák nemzetiségi mozgalom történelmi szerepe feldicsőül, a vele szemben álló Kossuth szlovákfaló sovinisztaként jelenik meg.

A dualizmus szlovák szemszögből

A Trianonról írt cikkemmel kapcsolatban az egyik fő kritika az volt, hogy túl sötéten ítéltem meg a nemzetiségek helyzetét a dualizmus időszakában. Nos, attól függetlenül, hogy én hogyan ítélem meg ezt az időszakot, egy dologhoz nem fér kétség: a szomszédos népek mind akkor, mind azóta is jóval sötétebben látták ezt a korszakot a magyaroknál. Már csak ezért is érdemes elolvasni Hodža visszaemlékezéseit, aki (Masarykhoz hasonlóan) szintén sötét tónusokkal festi meg a kor kontúrjait. A magyarok éppen olyan kevéssé képesek megérteni, hogy a nemzetiségek miért láttak nemzeti tragédiát 1867-ben, mint amennyire a szomszédos népek sem értik meg, miért tekintenek a magyarok még mindig ennyire keserűen Trianonra. Amit mi kiegyezésnek hívunk, az ország lakosságának több mint felét kitevő nemzetiségek számára a fejük fölött tető alá hozott nagyhatalmi paktum volt a magyar arisztokrácia és a bécsi udvar között.

Nem egyszerűen arról volt itt szó, hogy voltak „visszaélések” és „kihágások” a nemzetiségek jogainak csorbítására (amit a mai magyar soviniszták is készséggel elismernek). Nem is arról, hogy olyan kifinomult emberi jogi egyezményeket kérjünk számon a 19. századi magyar államtól, amelyet mai nemzetközi szervezetek is alig tudnak garantálni. Hanem arról, hogy az együttélés alapvető szabályainak a lefektetésébe sem vonták be a magyarországi lakosság többségét alkotó nemzeti közösségeket. Akik nemcsak a hatalomból, de az ország javainak birtoklásából is teljesen ki voltak zárva. Ők ezekkel a szabályokkal kezdetektől nem értettek egyet, és követeléseiknek határozottan hangot is adtak. Így a nemzetiségek, köztük a szlovákok, egy pillanatig sem voltak hajlandóak elfogadni az egynyelvű nemzetállamot, amely kizárólag egy államalkotó nemzeti közösséget, az egy és oszthatatlan magyar nemzetet ismerte el legitimnek. És ez nem pusztán elméleti, absztrakt elv, hanem ebből következett, hogy az Eötvös-féle oktatási törvény az egész korszakban írott malaszt maradt, és az állam egy pillanatig sem vette komolyan. Wlassics Gyula oktatási miniszter például 1901-ben kijelentette a képviselőház ülésén, hogy a törvény szavát nem tudja végrehajtani a törvény szelleme miatt, ami az egy és osztatlan magyar nemzetről szól.

Mai magyar identitásunk részét képezi egyfajta áldozati történelmi szerep. Eszerint a magyar egy szabadságszerető nép, aminek történelme során folyamatosan küzdenie kellett az idegen hódítókkal szemben a függetlenségéért. Egyedül, elárvulva, tatár és török ellen védve Európát, a szlávok és germánok tengerében. A múltunknak azonban van egy olyan sötét oldala, amivel nem vagyunk hajlandóak szembesülni: mi magunk is elnyomó, gyarmatosító hatalomként viselkedtünk az ország területén élő kisebbségekkel szemben. Mert ugyan mi másként lehet értelmezni a dualizmus kori uralkodó osztály azon tudatos és szervezett törekvését, hogy beolvassza és asszimilálja az olyan kisebbségeket, mint amilyen a szlovák? Ha a korabeli politikai vezetők és véleményvezérek megnyilvánulásait, a törvények hivatalos vagy nem hivatalos indoklásait nézzük, akkor egyértelmű, hogy ez volt a cél. Ennek pedig, a gyarmatosító hatalmakhoz hasonlóan, a magyar kulturális felsőbbrendűség doktrínája szolgáltatta a legitimációs alapot.

„Nekünk jutott a szerep,” jelentette ki Grünwald Béla, a magyarosítás egyik fő ideológusa, „meghonosítani az európai eszméket és kultúrát a magyar irodalom közvetítésével, s a különböző népfajokat, melyek magukban gyengék az emberi fejlődés minden feltételének elérésére, felemelni s egy nagyobb nemzeti és kultúrái közösséggé egybeolvasztani ... Ez a középiskola hivatása Magyarországon. Nemcsak kultúrái tényező, hanem a nemzeti egység megalkotásának hatalmas szellemi eszköze.” Morvay Győző irodalomtörténész 1895-ben kihirdette: „Nincs sehol egy országban sem két-három kultúra, hanem van egy, a tulajdonképpeni nemzeti kultúra. A mai soknyelvű középiskoláknak meg kell szűnniök, s helyüket az egész országban kizárólag magyar nyelvű középiskoláknak kell elfoglalniok.”

A dualizmus korában a magyar állam szinte minden olyan eszközt igénybe vett a hazai kisebbségek asszimilációjában, amit korábban a Habsburg abszolutizmus, majd a két világháború között az utódállamok politikájában bírált és sérelmezett.

Az egy és oszthatatlan, kulturálisan felsőbbrendű államalkotó nemzet doktrínája alapozta meg az összes szlovák gimnázium bezárását és a népiskolák, sőt, az óvodák szintjén is megnyilvánuló erőszakos magyarosítást. 1875-ben az oktatási törvény betűjével és szellemével teljesen ellentétesen bezárták a három szlovák középiskolát, majd a szlovákok egyetlen kulturális egyesületét, a Matica Slovenskát. „Pánszlávizmussal” vádolt tagjaik ellen pedig boszorkányüldözést folytattak. 1879-ben, amikor Hodža egy éves volt, a magyar állam kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását az elemi iskolákban, és előírták, hogy az összes tanítónak 4 éven belül (!) tanítási szinten meg kell tanulnia magyarul, különben elveszíti az állását. Mindezt úgy, hogy ebben az időszakban a 21 664 tanító közül csak 15 488 volt magyar anyanyelvű, és mintegy 4500 egyáltalán nem tudott magyarul. Már a kiegyezés utáni első évtizedben is aránytalanságok mutatkoztak az oktatásban, hiszen míg 110 magyar gyerekre jutott egy magyar elemi iskola, addig 140 szlovák gyermekre jutott egy szlovák nyelvű iskola. Ez az arány azonban, a nemzetiségek iskoláinak számával együtt, folyamatosan és meredeken csökkent tovább a dualizmus időszakában. 1900-ban a lakosság mintegy felét tették ki a magyarok, és felét a nemzetiségek. Mégis, az összes elemi iskola 61%-a volt magyar, míg mindössze 39%-a nemzetiségi. A középiskolák 92%-a volt magyar, míg a lakosság felét kitevő nemzetiségek saját középiskoláinak aránya mindössze 8% volt – ebből a szlovákoké 0%! Ennyit a Monarchia állítólag liberálisabb, első szakaszának oktatáspolitikájáról. (Bővebben: Bellér Béla, A nemzetiségi iskolapolitika története Magyarországon 1918-ig, Magyar Pedagógia, 1974,1.).

A nem is titkolt cél az volt, hogy a szlovák nyelv teljesen kiszoruljon a közéletből. Értelmiségi, hivatali pálya szlovák ember számára csak akkor állt nyitva, ha hajlandó volt megtagadni szlovák identitását és nyelvét. A szlovák nyelvet, hagyományokat ápoló tanítók, értelmiségiek elveszíthették az állásukat, hivatali vegzatúrának (Tisza István szavaival: „tyúkszemre lépés politikája”) voltak kitéve. Egybefüggő nemzetiségi területeken, színtiszta nemzetiségi településeken a hivatalok, a tanítók, nem beszélték a nép nyelvét. Ez nem csak egyszerűen megalázó volt a helyi nép számára: de egyenesen kizárta őket a közéletből, nem értették a róluk hozott döntéseket. És mivel a nemzetiségi diákok nem értettek magyarul, számukra a közoktatás minősége is sokkal rosszabb volt, esélyük sem volt a továbbtanulásra. A nemzetiségi diákok aránya a felsőoktatásban mindvégig jóval a lakosságon belüli arányuk alatt maradt. 1911-ben a lakosság 11%-át kitevő szlovákok esetében mindössze 0,6% volt a szlovák egyetemi diákok aránya.

A magyar állam tudatos telepítésekkel próbált éket verni az egybefüggő nemzetiségi területekbe, és fejlesztési politikája is arra irányult, hogy a magyarosodás, az asszimiláció kohóiként szolgáló urbanizációs, iparosítási terveket támogatta, miközben a nemzetiségi vidékeket tudatosan szegénységben tartotta, hogy onnan a nép elvándoroljon. Való igaz, hogy a magyar állam soha nem vetemedett arra, mint a Benesék a háború után: tömeges, erőszakos kitelepítésre. A hasonló etnikai véralgebra-logika azonban egyáltalán nem állt távolt tőle. Forrásokkal dokumentálható az, hogy az Amerikába való tömeges kivándorlás ellen a magyar állam sokáig azért nem tett semmit (sőt, ösztönözte azt), mert a nemzetiségi területekről a kivándorlás nagyobb mértékű volt. Így inkább tűrték, hogy magyarok tízezrei is „kitántorogjanak” Amerikába, csak hogy a nemzetiségi arányok a magyar etnikumnak kedvezőbben változzanak meg. „A tótság szaporodóképessége igen jelentékeny, a ruténeké sem csekély. Ilyen körülmények között a kivándorlás megakadályozása politikailag azt eredményezné, hogy a magyarság számarányát tudva leszállítanók a nemzetiségekkel szemben - és ezek javára,” vélte a magyar miniszterelnök 1903-ban. És ez még az 1907-es hírhedt Lex Apponyi előtt történt, amiről még a legvérmesebb magyar soviniszták is el szokták ismerni, hogy „túlzó” volt, hiszen kézivezérlés alá vonta az összes iskolát és központilag végrehajtott terv alapján írta elő az erőszakos, nagyüzemi magyarosítást és nacionalista indoktrinációt a közoktatásban.

Az erőszakos magyarosítás és a kedvezőtlen, államilag elősegített demográfiai folyamatok következményeként a századfordulóra a szlovák nemzetiség helyzete kritikussá vált. És ez nem túlzás: Szarka László, a téma kitűnő kutatója (Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867-1918, Pozsony, Kaligram, 1998.) szerint például 1880 és 1910 között a szlovákok mintegy 15%-a, 300-400 ezer ember asszimilálódott. És ami még ennél is rosszabb, elapadt a szlovák értelmiség utánpótlása. Mindössze pár ezer szlovákul beszélő értelmiségi maradt az egész országban. A négy legszegényebb szlovák-rutén lakosságú vármegyéből 200 ezer ember vándorolt ki Amerikába a századfordulót követő évtizedben. A szlovákok joggal érezhették úgy: ha ezek a folyamatok ugyanígy folytatódnak, száz év múlva senki sem fog szlovákul beszélni a Kárpát-medencében. Csakis ennek a történelmi háttérnek az ismeretében lehet megítélni, hogy miként jutott el a szlovák értelmiség java, köztük Milan Hodža , a birodalom föderalizációját célzó kezdeményezésektől odáig, hogy felmondták az ezeréves multikulturális patriotizmus elvét, és a történelmi Magyarország felbomlását kívánó külső erőkkel léptek szövetségre. És még ha nem is lehet azt mondani, hogy Trianont önmagában a magyar uralkodóosztály szűklátókörűsége okozta, az kétségkívül kijelenthető, hogy a nemzetiségek elidegenítése az ő bűnük volt.

Hodža a szlovák nemzeti mozgalom élére tör

Milan Hodža már korán megtapasztalta népe elnyomását: szlovák nyelvű gimnázium híján a besztercebányai magyar gimnáziumban tanult, ahol konfliktusba került egy tanárával a szlovák nyelvű levelei miatt. Sopronban nem volt hajlandó elénekelni a magyar himnuszt március 15-én, ezért el kellett hagynia az iskolát és a nagyszebeni német gimnáziumban tudott csak leérettségizni. Látókörét azonban szélesítette, hogy a Monarchia különböző nemzetiségi vidékein töltötte fiatalságát, és hét nyelven tanult meg beszélni. Nem vált magyargyűlölővé: különbséget tett a magyar nép és az úri elit között. Tudta, hogy a magyar parasztot éppen úgy kizsákmányolja a rendszer.

Már fiatalon szembefordult a szlovák nemzeti mozgalmat abban az időszakban uraló konzervatív, klerikális, ruszofil irányzattal, amelynek az 1875-ben alapított Szlovák Nemzeti Párt túrócszentmártoni székhelye volt a főhadiszállása. Hodža eszmeileg a leginkább a cseh realista párthoz állt közel, nagy hatással voltak rá Tomas Masaryk eszméi. Hozzá hasonlóan ő is a progresszív nacionalizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia eszméit próbálta ötvözni, tartózkodva mindezen irányzatok túlzásaitól. Belátta, hogy a nemzetiségi elnyomás és a földmíves nép elnyomása egy tőről fakad, és csakis radikális társadalmi és politikai reformokkal kezelhető. A szlovák nép szinte teljesen a parasztsághoz tartozott, az egykori szlovák nemesség már a középkorban teljesen elvesztette etnikai önállóságát, a városi polgárság pedig nagyrészt német és zsidó származású volt. Hodža , akárcsak a magyar népi írók mozgalma a két világháború között, egyfajta parasztdemokráciát szeretett volna teremteni a magyar úri világ helyére. Pártolta a szövetkezeteket és szimpatizált az agrárszocialista mozgalmakkal. Belátta azt is, hogy Túrócszentmártonból nem lehet nemzeti mozgalmat irányítani, ahhoz a fővárosban, Budapesten kell élni. Itt indította be radikális demokrata elvbarátaival a szlovák nyelvű napi, majd tízezrekhez eljutó politikai hetilapját. Ezeken a szócsöveken keresztül hamarosan a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezető alakjává vált.

Miközben minden magyar iskolás gyermek tanul arról, hogy milyen hősies passzív ellenállást folytatott Deák Ferenc a nemzeti függetlenség védelmében, közben fogalmuk sincs, hogy a kiegyezés után a nemzetiségi politikusok éppen ilyen hősies passzív rezisztenciát hirdettek meg a magyar államrenddel szemben. Pártjaik évtizedekig nem voltak hajlandóak részt venni a magyar parlament munkájában (a korrupt választási rendszer egyébként is megnehezítette volna ezt). A huszadik század elején azonban nemzetiségi politikusok új generációja lépett a porondra, akik a budapesti politikai élet centrumában, proaktív eszközökkel láttak neki a jogaik érvényesítésének. Hodža már az 1935-ös, Közép-Európa jövőjéről címet viselő esszéjében hangsúlyozza, hogy a Monarchia elnyomott nemzetiségei közötti szövetség, ami későbbi kisantant alapját szolgáltatta, már ebben az időszakban létrejött, mint véd- és dacszövetség. Erre az együttműködésre jellemző, hogy Hodža egy bácskai vegyes szlovák, szerb, német és magyar lakosságú választókerület képviselőjeként került be a parlamentbe 1905-ben úgy, hogy a nemzeti kisebbségek összefogásával sikerült megbuktatnia a kormánypárti képviselőt. Pedig ekkoriban nemzetiségi politikusként nem volt könnyű érvényesülni Magyarországon. Ifj. Bertényi Iván egy érdekes cikkben számol be arról, hogyan terrorizálta a csendőrség Hodža választókörzetében, Petrőcön (Petrovac) a nemzetiségi politikusokat és polgárokat, mindenféle következmény nélkül. (Bertényi Iván: Csendőrnyomozás Petrőcön avagy a dualizmuskori nemzetiségi politika testközelből, Pro Minoritate, 2004,1.)

Hodža számára a mentelmi jog sem jelentett védelmet: 1905-ben a lapjában írt kritikus cikkek miatt a Ház felfüggesztette mentelmi jogát, a bíróság pedig sajtóvétség címén több hónapos börtönbüntetésre ítélte, amit a váci börtönben töltött le. Emlékirataiban beszámol róla (Hodža 1942, 119.), hogy a börtönben értékes új politikai szövetségesekre tett szert a vele együtt raboskodó nemzetiségi, szociáldemokrata és agrárszocialista politikusok körében. Ezek közül kiemeli Buchinger Manó szociáldemokrata politikust és főleg Várkonyi Istvánt, az agrárszocialista mozgalmárt. Buchingerrel szemben, aki a celláját Marx képével díszítette fel (az őrnek azt mondta, hogy a nagybátyját ábrázolja), Várkonyiban imponált Hodžának az, hogy távol állt tőle az ideológiai dogmatizmus. 

Hodža a magyar közvélemény figyelmét leginkább a csernovai eset kapcsán vonta magára. Csernován 1907 októberében a csendőrök fegyvertelen lakosság közé lőttek és megöltek 18 embert. A magyar hatóságok az áldozatokat büntették, és nem az elkövetőket. Hodža saját lapjában és egy országgyűlési felszólalásban állt ki a lemészárolt szlovák parasztok igazsága mellett. Hogy ehhez ebben az időben nem kis személyes bátorságra volt szükség, az nyilvánvalóvá válik bárki számára, aki elolvassa az esettel kapcsolatos korabeli magyarországi sajtóbeszámolókat, illetve magának az országgyűlési ülésnek a jegyzőkönyveit. A nemzetiségi képviselők felszólalásait – főleg a függetlenségi, nacionalista képviselők részéről – korábban is folyamatos beszólások, szidalmak kísérték. Előfordult olyan is, hogy nemzetiségi képviselő egyszerűen nem tudott részt venni a parlament ülésein, mert fizikai inzultussal fenyegették. Hodžára valóságos össztüzet zúdítottak a felszólalása alatt, és alig tudott akár egy mondatot is végigmondani bekiabálások nélkül. Gyilkosnak és gazembernek nevezték, és őt vádolták meg azzal, hogy felizgatta a szlovák népet a magyar hatóságok ellen. Holott soha nem járt korábban Csernován. Pedig az eset után azt is felajánlotta, hogy személyesen fog a helyszínre utazni, hogy lecsillapítsa a kedélyeket – amit Wekerle arrogánsan elutasított.

Jászi Oszkár, aki 1909-ben látogatott el Csernovára, ezt írta: „A csernovai vérengzés végtárgyalási iratait (az »igazságszolgáltatás« tudvalevőleg a szerencsétlen falu amúgy is agyonkínzott népének gonosz »felbujtóit« példátlan kegyetlenséggel ítélte el, míg a papi és junker gonosztevők még adminisztratív rosszallásban sem részesültek!) humánus ember nem olvashatja borzalom és elkeseredés nélkül. Még hosszú hónapok után is, amikor ezt a falut felkerestem, az emberek lelkiállapota olyan volt, mint egy elpusztított vidéké egy rablóbanda eltávozása után." (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, 1912, 444.)

Egyáltalán nem meglepő, hogy ez az erőszakos, türelmetlen magyar nacionalizmus teljesen elidegenítette az egyébként kompromisszumkész nemzetiségi politikusokat is. Mi több, teljesen Magyarország ellen hangolta a nemzetközi közvéleményt is, aminek az 1848-49 utáni szimpátiája ekkor már rohamosan csökkent. Jó példa erre a Hodžával is kapcsolatban lévő Robert Seaton-Watson skót publicista, aki a kezdeti magyarbarát állásponttól fokozatosan eljutott az elfogult magyarellenességig. A magyar véleményvezérek, mint például Rákosi Jenő (Összeesküvés Magyarország ellen, Budapesti Hírlap 1908.), mindvégig egyoldalúan a szlovák „agitátorokat” hibáztatták az olyan jeles nemzetközi személyiségek „félretájékoztatásáért,” mint például Björnson vagy Tolsztoj, akik határozott kritikát fogalmaztak meg a nemzetiségek elnyomásának ügyében.

A nemzetiségi értelmiségiek számára ebben a helyzetben egy út kínálkozott: a Magyarországon kívüli szövetségesekhez fordulni. És ebben az időben ilyen szövetséges adódott Ferenc Ferdinánd trónörökös személyében, aki ellenségesen figyelte a magyarok egyre türelmetlenebbé váló nacionalizmusát, és a birodalom központosításáról ábrándozott. A csernovai ügy kapcsán figyelt fel Hodžára, aki hamarosan csatlakozott a trónörökös köré csoportosuló politikusok ún. Belvedere-Műhelyéhez. Ez a kör a dualisztikus alkotmány módosításán, a birodalom föderalizálásán és egyben központosításán ügyködött. Hodža az Aurel Popovici által a trónörökös számára készített föderalizációs tervet (1906) tartotta az utolsó lehetőségnek arra, hogy a Monarchia fennmaradjon. Ez a terv 15 nemzeti tagállamra osztotta volna a birodalmat, erős központi kormányzat mellett. Bár a terv ekkor kudarcot vallott, de Hodžáék joggal reménykedhettek benne, hogy Ferenc József halála után komoly reformokra kerül majd sor. Ezek a remények azonban 1914-ben füstbe mentek a szarajevói merénylettel.

Jászi Oszkár és Hodža: a magyar-szlovák kiegyezés esélye

Az első világháború kitörése rosszul érintette Hodžát. A Slovensky Denník című hetilapot rövid időre betiltották majd előzetes cenzúra alá helyezték. A harsány háborús nacionalizmus nem tűrt meg kritikus hangokat. Sokáig teljes passzivitásba vonult, éppen úgy, mint magyar elvbarátja, Jászi Oszkár. A nemzetiségi ügyek iránt a századforduló után egyre élénkebb érdeklődést tanúsító Jászi már jóval a háború előtt szoros kapcsolatba került Hodžával és körével, akikkel hasonló eszmei alapokon álltak. Hodža kapcsolatban állt Jászi barátjával, Szabó Ervinnel is, és 1911-ben a Galilei Kör ülésén is előadást tartott a nemzetiségi kérdésről. Szerinte a közép-európai nacionalizmusok lényegileg demokratikus jellegűek voltak, kivéve az osztrák és a magyar nacionalizmusokat, amelyek már kezdettől elnyomó jelleget öltöttek. Az értékelés első felével Jászi is egyetértett. 1912-es, a nemzeti államok létrejöttéről szóló könyvében kiemeli, hogy „a nemzetiségi középosztály maga is elnyomott osztály, s mint ilyen, szükségképpen demokrata, a néppel tartó.” (455.) Az értékelés második, magyarokkal kapcsolatos felét azonban Jászi egyoldalúnak tartotta. Hiszen a reformkori magyar nacionalizmus még egyértelműen liberális és demokratikus volt.

Jászi 1912-ben megjelent könyvét Hodža és a nemzetiségi politikusok nagyra tartották, és a polgári radikálisokban politikai szövetségest láttak (Szarka László, Jászi Oszkár szlovák kapcsolatai 1918 végéig, Századok, 1985.). Bár Tisza István manipulációs szándékkal néha felvillantotta az együttműködés mézesmadzagját Hodžáék számára, ígéretei mindvégig üresnek bizonyultak. Hodža beszámol róla 1942-es emlékirataiban (Hodža 1942, 66.), hogy a háború elvesztésének beismerése után Tisza érte küldetett és Budapestre hozatta Bécsből, hogy megkérje, vegyen részt a kormányban. A nemzetiségek választójogának megadásáról azonban még ekkor sem volt hajlandó tárgyalni. Jászit viszont következetes és elvszerű politikusnak tartotta, akinek szilárd jelleme és józan ítélőképessége lehetővé tette, hogy szinte egyedüliként felismerje a magyar szellemi elitben a nemzetiségi kérdés valódi jelentőségét. Jászi egészen 1918-ig nem gondolt a történelmi Magyarország felbontására, csupán a kisebbségek nyelvi és kulturális autonómiáját bővítette volna a magyar állam keretein belül. De már emiatt is úgy kezelte a soviniszta magyar sajtó, mint hazaárulót – és már emiatt is óriási rokonszenvet váltott ki a nemzetiségek körében. Emellett ugyanakkor a világháború alatt Jászi és a nemzetiségi politikusok álláspontja távolodni kezdett egymástól. Míg Jászi 1916-ban kacérkodott Neumann Közép-Európa tervével, ami német dominanciával egyesítette volna a térséget, a szlovák nemzetiségi politikusok egyre inkább a Monarchia felbomlásában és a csehszlovák orientációban találták meg a kiutat.

1918 októberében a front összeomlott és a nemzetiségek sorra alakították meg a saját nemzeti tanácsaikat. A szlovákok némi késéssel, már csak a független csehszlovák állam prágai kikiáltása után két nappal alakították meg a saját nemzeti tanácsukat Túrócszentmártonban. Hodža innen Prágába utazott, ahol hamarosan kinevezték az új csehszlovák hatalom budapesti megbízottjának. Feladata az volt, hogy előkészítse Szlovákia kiválását és átadását, és időt húzzon, amíg a cseh légiók haza nem térnek. November végén adta át megbízólevelét Károlyi Mihálynak. Jászi Oszkár ekkor már az új demokratikus kormány nemzetiségi minisztere volt, akit azzal bíztak meg, hogy egyezzen meg a nemzetiségekkel úgy, hogy közben érintetlenül hagyja az ország területi integritását. Mind Jászi, mind Hodža rendkívül nehéz megbízást kapott tehát a kormányától – ráadásul ezek a megbízások teljesen összeegyeztethetetlenek voltak egymással. A tárgyalásokba bele volt kódolva a kudarc. 1942-es visszaemlékezéseiben Hodža azzal indokolta a wilsoni elvek alapján történő népszavazás elutasítását, hogy szerinte ennek függetlenségét nem lehetett volna szavatolni a magyar hatóságok felügyelete alatt (73.). 

screenshot_2020-07-16_at_15_29_13.png
Mégis, a tárgyalások során kiderült, hogy Jászi és Hodža nagyjából egyetértenek abban, hol kellene meghúzni az igazságos határt az autonóm Szlovákia és Magyarország között (az etnikai határnál, tehát jóval északabbra, mint a jelenlegi határ). Hodža még egy ideiglenes demarkációs vonal kijelölésében is megegyezett ennek a határnak a mentén. A csehszlovák kormány, különösen a briliáns opportunista, Eduard Benes, azonban rosszallóan figyelte a szlovák-magyar tárgyalásokat, azokban veszélyt látott a saját, nagyhatalmak által szentesített terveire. Ezért Hodžát visszarendelték és megvádolták azzal, hogy túllépte a saját hatáskörét. Ezek az 1918-as tárgyalások mind Hodžának, mint Jászinak sokba kerültek: később mindkettőjüket hazaárulással vádolták meg és meghurcolták emiatt. A 20-as években a már emigráns Jászi még tanúskodott is a Hodža ellen indított perben.

A „mi lett volna ha” spekulációk mindig ingoványos talajra tévednek. Mégis, én meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy amennyiben Jászi és Hodža még a háború előtt, kedvezőbb geopolitikai körülmények között kerül olyan döntési helyzetbe, hogy tető alá hozzanak egy szlovák-magyar kiegyezést, igen jó eséllyel mindkét nép számára hosszú távon is megnyugtató megoldást találtak volna. Hodža emlékirataiban szintén azt írja, hogy Károlyi kétségkívül „hasznára lehetett volna a hazájának,” ha tíz évvel hamarabb kerül hatalomra. Ekkor, 1918 őszén azonban már késő volt (76.). A történelmet formáló nagyhatalmi csoportoknak nem állt érdekében, hogy a kis Duna menti népek a wilsoni elvek alapján megegyezzenek egymással. Egy megosztott Közép-Európára, egymást sakkban tartó kisállamokra volt szükségük, amit könnyen tudnak ellenőrizni, és ami ütközőzónát biztosít a német és orosz hatalmi aspirációk fékezéséhez. A Duna menti, az etnikai vonaltól délre meghúzott határt Hodža azzal igazolta, hogy a Tanácsköztársaság felvidéki hadjárata bebizonyította, csak így lehet megvédeni az új csehszlovák államot a „magyar agressziótól.” Jászira emigráció várt, Hodžára pedig fényes politikai karrier az új Csehszlovákiában. Mégis, érdekes módon az útjaik később ismét találkoztak, és bár több-kevesebb fáziseltolódással, de mindketten eljutottak dunai egyesült államok és az európai integráció igenléséig.

A csehszlovák demokráciában

Az időszak, ami a magyar történelmi emlékezetben a történelmi Magyarország felbomlása miatt traumatizálódott, a csehek és szlovákok emlékezetében dicsőséges periódus – amit Masaryk „világforradalomként” aposztrofált. Hodža 1918-ban írta meg a Csehszlovák szakadás című könyvét, amelyben hitet tett a csehszlovák orientáció mellett. Bár nem adta fel teljesen a szlovák autonómia eszméjét, de elhatárolódott Ludovit Stur és saját nagybátyja mozgalmától, amely a 19. század első felében szlovák nemzeti mozgalmat leválasztotta a cseh nemzeti mozgalomtól. Éppúgy, ahogy a szlovák érdekeket 1918 előtt Budapesten vélte a leginkább védhetőnek, ezután Prágában, az országos politika központjában tette ezt. Végre nekiláthatott eszméinek megvalósításához egy új, demokratikus köztársaság keretei között. Szerinte az új nemzetállamok jóval kedvezőbb helyzetet teremtettek a kisebbségek számára, mint a Monarchia idején, ahol 54 millió ember élt kisebbségben. Az utódállamok területén ezzel szemben csupán 21 millió (Hodža 1942, 94.).

Kezdettől arra törekedett, hogy a szlovák parasztság érdekeit biztosítsa az új államban, amelynek vezető erejét az iparosodott cseh és morva városok polgársága adta. Szlovák parasztegyleteket szervezett és vezető figurájává vált az agrárpártnak, aminek képviselőjeként többször is miniszteri tárcához jutott. Két ízben volt földművelésügyi miniszter (1922-26, 1932-35), egy ízben oktatási miniszter (1926-29), egy ízben külügyminiszter (1935) és ő vált az első szlovák származású miniszterelnökké (1935-38).

Hodža miniszterként jelentős szerepet játszott abban a földreformban, amelynek célja a nagybirtokok felosztása a parasztság között. A földreform kétségtelen történelmi érdeme, hogy jelentősen visszaszorította a latifundiumok nyomasztó túlsúlyát és földhöz juttatta azt a népet, ami a földet megművelte. Magyarként azonban az ekkori tevékenységét nem tudjuk nem kritikusan szemlélni. A cél legitim volt ugyan, végrehajtása azonban soviniszta módon történt. Szlovákiában például a kiosztott földek több, mint 97%-át kapták szlovák és cseh nemzetiségű földművesek (közülük sok távolról betelepített cseh és morva telepes), és csupán 0,4%-át a helyi magyar nemzetiségű parasztok. Hodža nem is titkolta, hogy a földosztás nacionalista szempontok alapján történt. Kijelentette, hogy történelmi igazságtételről van szó, hiszen az ősi időkben a szlovákok népesítették be a Duna völgyét, akiket a magyarok fokozatosan felszorítottak a hegyekbe. „Ha ez a történelmi sérelem a szlovákokat a hegyek közé szorította,” fejtegette Hodža, „akkor a szlovák népnek a földreform révén ismét vissza kell szereznie elvesztett településeit, mindenütt, ahol azoktól a magyar nemesség megfosztotta. Ez a cseh-szlovák állam történelmi feladata és a mi nemzeti jogunk.” A csehek, például Benes, szintén történelmi igazságtételt emlegettek - a fehérhegyi csata (1621) igazságtalanságának orvoslását. Ez a soviniszta logika élesen szemben állt azzal a realista humanizmussal, amelynek eszméit Masaryk és az ő nyomán Hodža hirdették még a világháború idején is. A kolonizációt, amit olyan élesen bíráltak a szlovák nemzetiségi politikusok a dualizmus idején, most a csehszlovák állam képviseletében a történelmi igazságtétel nevében ők maguk folytatták, hogy éket verjenek a színmagyar területekbe. (A csehszlovák földreformról bővebben: Bartha Ákos, „A két világháború közti csehszlovák, jugoszláv és román földbirtokrendezés,” Valóság, 2012, 55. évfolyam, 1-12. szám)

Sérült a magyar kisebbség anyanyelvű oktatáshoz való joga is. A hatóságok bezártak magyar nyelvű iskolákat és nem adtak engedélyt új magyar iskolák megnyitására. Mindamellett a magyar nyelvű oktatás helyzete sokkal jobb volt Csehszlovákiában, mint a szlovákoké a Monarchiában: 6 magyar nyelvű gimnázium működhetett, és a szlovák tannyelvű gimnáziumokban is voltak magyar nyelvű tagozatok. Modernizálták az oktatást, bevezették a 8 osztályos általános iskolákat és 14 évre csökkentették a tankötelezettség életkorát. A térség országaiban itt volt a legalacsonyabb az analfabétizmus. Hodža 1935-ös angol nyelvű cikkében éppen az oktatást hozza fel példának arra, hogy a csehszlovák kisebbségi politika „jó példát nyújt” az egész térség számára. Hiszen a magyar és a német tanulók nagyjából az összes tanulókon belüli arányuknak megfelelő arányban rendelkeztek anyanyelvű elemi- és középiskolákkal.

Maga a csehszlovák állam ugyanúgy megtagadta a kisebbségeitől az államalkotó nemzetként való elismerést, mint a Monarchia a szlovákoktól és csehektől. Alkotmánya az 1875-ös francia alkotmányt vette alapul, ennek megfelelően centralizált rendszert hozott létre, ahol a helyi autonómiának kevés szerep jutott. Ezt a szlovák nacionalisták is fájlalták. Voltak ugyanakkor kétségtelen előnyei elődjével szemben: bevezette a titkos és általános választójogot, így a magyar nemzetiségnek nagyobb lehetősége volt saját képviselőit bejuttatni a prágai parlamentbe, mint a szlovákoknak valaha a magyar impérium alatt. Míg a dualizmus idején a szlovákok kulturális egyesületét betiltották, tagjait üldözték, addig Masaryk elnökként 1 millió koronás adománnyal tudományos és művészeti akadémiát alapított a csehszlovákiai magyar kisebbség kultúrájának előmozdítására. Hodža maga miniszterként már a 20-as években arra törekedett, hogy széleskörű koalíciót hozzon létre a cseh, szlovák, német és magyar parasztmozgalmakból. Visszaemlékezéseiben azt írja, hogy a magyarokkal való megegyezést 1926-ban Lord Rothermere fellépése és a nyomában fellángoló irredenta hullám hiúsította meg (Hodža 1942, 99.).

Az első közép-európai egységterv

Hodža számára a 30-as évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a térség gazdasági és politikai stabilitása csak úgy tartható fenn, ha a szomszédos államok között szorosabb lesz az együttműködés. A gazdasági világválság nyomán egyre sürgetőbbé vált az igény arra, hogy az elsősorban mezőgazdasági vidékek terményei számára piacot szerezzenek. Felismerte, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések nem biztosították a fentartható békét. A magyar határrevíziós, irredenta törekvésekkel szemben azonban ő a békeszerződések hibáját másban látta: abban, hogy a nagyhatalmak nem gondoskodtak az utódállamok közötti kooperációról. Eljutott addig a következtetésig, amihez Kossuthnak és Jászinak egy vesztes forradalom és az emigráció kellett. Nevezetesen ahhoz, hogy a térség nemzetállamai csak úgy válhatnak a nagyhatalmak játékszeréből valóban függetlenné és szabaddá, ha összefognak egymással. Belátta, hogy a kisantant és a vesztes országok szembenállása az instabilitás egyik fő oka. Így arra törekedett, hogy a kisantant államok ne zárják ki és szigeteljék el Magyarországot és Ausztriát, ehelyett próbáljanak együttműködni. Bár ez az együttműködést eleinte főleg gazdasági célok érdekében képzelte el, de tisztában volt azzal, hogy ennek az együttműködésnek az akadályai elsősorban politikailak. Így rendezni kívánta a Csehszlovákiában élő német és magyar kisebbség helyzetét is.

Jó apropót adott erre az, hogy 1936-ban Schuschnigg osztrák kancellár Prágába látogatott és megbeszéléseket folytatott Hodžával és Benessel a két ország kapcsolatainak mélyítéséről. Ebben az időben Ausztria már fenyegetésként élte meg, hogy az olasz és a német totális diktatúrák egyre szorosabbra vonták a szövetségüket, így új szövetségesekre volt szüksége. Schnuschnigg Prágában előadást tartott, ahol kijelentette, hogy a közép-európai országok nem lehetnek gazdaságilag önfenntartók. „Nem különös és áldatlan állapot-e, ha Ausztria, amely gabonatermelő államokkal van körülvéve, kénytelen argentínai búzát importálni?" – tette fel a kérdést. Hodža Schuschnigg előadásán felbuzdulva a következő év januárjában közzé tette saját első tervét a közép-európai államok szövetségéről. A terv hét pontból állt, ezek közül a legfontosabb a vámok fokozatos megszüntetése, az agrártermelés közös irányítása és a kereskedelmi infrastruktúra, illetve a fizetési rendszerek harmonizálása volt.

Hodža első közép-európai egységtervét, mint ma már tudjuk, később az Európai Unió maradéktalanul megvalósította és igazolta. Ebben az időszakban azonban egy ilyen terv előtt óriási akadályok tornyosultak. A legfőbb akadályt a náci Németország jelentette, ami Hodža tervében – joggal – saját regionális dominanciája elleni fenyegetést látott. És mivel a németek ekkor már mind Jugoszláviában, mind Romániában jelentős gazdasági befolyásra tettek szert. Ez a két ország német nyomásra nem támogatta a tervet. És nem támogatta a tervet Gömbös Gyula magyar kormányfő sem, aki a határrevízió feltételéül szabott bármilyen gazdasági együttműködést. Gömbös a budapesti olasz követnek kijelentette, hogy nem utazik Prágába, csak majd akkor, ha magyar katonák élén teszi ezt. A magyarok gyanakodva tekintettek Hodža és Schuschnigg tárgyalásaira is, mivel attól tartottak, hogy Ausztria csatlakozni fog a kisantanthoz, és ez Magyarország további elszigetelődését fogja magával hozni. Miután Hitler 1936 márciusában megszállta a Rajna-vidéket, Schuschnigg is kihátrált a dunai tervből, és Hodža egyedül találta magát. Tervének az adta a végső döfést, amikor 1936. március 23-án Olaszország, Ausztria és Magyarország aláírták a római jegyzőkönyvet, amelynek II. jegyzőkönyve kimondta, hogy a felek nem egyeznek meg dunai kérdésekről harmadik féllel. Hodža közép-európai egységtörekvései elbuktak - és 1938-ban ez lett a sorsa az első csehszlovák köztársaságnak is.
screenshot_2020-07-16_at_14_52_07.png

Emigráció: szakítás Benessel

Benes és Hodža politikai kapcsolata az első világháborútól a másodikig ellentmondásos és változékony volt, amit mély ideológiai ellentétek és ideiglenes taktikai érdekszövetségek jellemeztek. Ezt a kapcsolatot a polgári radikális Borsody István, csehszlovákiai kisebbségi magyar, a következő szavakkal jellemezte: „[Hodža ] a harmincas évek fasiszta korszakában szoros szövetséget kötött Benessel. De Hodža a cseh-szlovák nemzetegységet és a cseh demokráciát akkor sem értelmezte Benes módjára. A demokráciához való tartozásból nem kívánt hatalmi előnyöket húzni. Míg Benes Csehszlovákia demokráciáját jogcímnek tekintette a közép-európai vezetésre, Hodža a demokráciát kötőkapocsnak képzelte a közép-európai népek között. Közép-Európa nemzeteit a demokrácia jegyében az egyenrangúság alapján kívánta szoros szövetségbe tömöríteni. A csehszlovák nemzetegységet sem értelmezte úgy, mint Benes. Kívánta, hogy a szlovákok is felemelkedjenek a nemzeti életnek és polgári jólétnek arra a színvonalára, amelyen a csehek álltak. De nem osztotta Benes vágyát, hogy ezáltal megszűnjék a különbség — a csehek javára — a szlovákok és a csehek között.” (Borsody István: Milán Hodza, a közép-európai politikus - Egy felvidéki magyar emlékei 1., Új Látóhatár, 1978, 3.)

Hodža és Benes között tehát a legfőbb különbségek a következők voltak: 1) bár mindketten centralisták voltak, Benes a szlovákok beolvadásában látta a csehszlovák nemzet egységtörekvéseinek végcélját, Hodža pedig a két nemzet egyenrangú szimbiózisában; 2) Benes a nagyhatalmi politika függvényének tekintette a közép-európai politikákat, Hodža viszont a kis közép-európai nemzetek nagyhatalmakkal szembeni érdekszövetségére törekedett. Ezek a különbségek, a pillanatnyi érdekazonosság időszakai ellenére, óhatatlanul konfliktushoz vezettek a két politikus között. Ez aztán a csehszlovák állam felbomlásával és mindkettőjük emigrációjába kényszerülésével nem csökkent, hanem inkább élesedett. Őket is utolérte a jellegzetes emigráns-sors: a légvárépítés, a frakciózás és a feldarabolódás. Miután Benes kihagyta őt a csehszlovák emigráns kormányból, Hodža 1939. novemberében Párizsban megalakította a Szlovák Nemzeti Tanácsot. Ez a Benessel rivalizáló emigráns csoport teljesen más jövőkép alapján képzelte el a csehszlovák állam újjáalakítását: a közép-európai népek közötti politikai föderációt eszméjét karolta fel. Hodza csoportja azonban hamarosan egyre jobban elszigetelődött a nagyhatalmi politikai vizeiben jóval gyakorlottabban és ügyesebben navigáló Benessel szemben.  

Szövetség Közép-Európában

Hodža az amerikai emigrációban nem csak geográfiai, de eszmei értelemben is ismét közel került egykori elvbarátjához és harcostársához, Jászi Oszkárhoz, aki szintén az Egyesült Államokban élt. A kis dunai népek összefogásáról szólt Hodža utolsó és egyben legjelentősebb könyve, a Szövetség Közép-Európában. Hodza még megérte a könyv kiadását 1942-ben. 1944. júniusában hunyt el Clearwaterben. Hamvait 2004-ben hozták haza Szlovákiába. Utolsó könyvét ugyanebben az évben fordították magyarra (én az eredeti angol nyelvű szöveget olvastam, amely elérhető elektronikus formában a Michigan Egyetem könyvtárának honlapján).  

A könyv hivatkozik François Delaisy 1924-es Két Európa című munkájára, ami rámutat azokra az alapvető demográfiai, gazdasági és kulturális különbségekre, amelyek Nyugat-Európát Kelet-Európától elválasztják. Delaisy szerint az iparosodott Nyugat és a mezőgazdasági Kelet ugyanakkor kölcsönösen egymásra vannak utalva, Európa két része közötti nagyobb koordinációra van szükség. Hodža szerint ennek érdekében politikai és gazdasági föderációt kell létrehozni a közép-európai kis országok között, ami a Nyugatnak is érdeke, hiszen ez biztosítja számára saját gazdasági igényeinek megbízható kielégítését. Egy ilyen föderáció és vámszövetség lehetővé tenné, hogy ezek az országok ne legyenek kiszolgáltatva a különféle nagyhatalmai játszmáknak, és egyenrangú platformról tudjanak tárgyalni a háború utáni demokratikus Németországgal is.

Hodža többször is hangsúlyozza, hogy a nagy történelmi tragédiákat – mint amilyen a török hódítás 1526-ban, vagy az első világháború kitörése 1914-ben – meg lehetett volna előzi, amennyiben a közép-európai nemzetek szövetkeztek volna egymással. Rámutat, hogy a térség tartós békéjéhez nem elég a kölcsönös megértés és tolerancia – ezeket a nemes eszméket önmagukban túl statikusnak tartotta ahhoz, hogy eredményesen a demokrácia eszközévé váljanak. Szerinte az összefogás és a kooperáció kényszere az, ami ezen túlmutatva dinamikus alapját képezheti a demokráciának: a közös célért folytatott közös munka a különféle származású és világnézetű emberek között. Gyakorlatból tudta, miről beszél, hiszen Hodža mindig is a koalíciók embere volt, akár parasztszövetkezetek, akár kormánykoalíciók létrehozásáról volt szó. Ha valamihez értett, hát akkor ahhoz igen, hogyan kell közös platformot teremteni egy sokfelé húzó társaságban.  

Hodža alkotmánytervezete erősebb alapokra helyezte volna a föderációt, mint az Európai Unió jelenlegi modellje. Jobban hasonlított az egykori Monarchia demokratizált és föderalizált modelljére, közös államfővel, közös hadsereggel és közös minisztériumokkal. A terv szerint a föderáció élén egy erős jogkörökkel felruházott szövetségi elnök állt volna, akit első körben a tagállamok miniszterelnökei választottak volna meg, második körben pedig egy választott képviselőkből álló Szövetségi Kongresszus. A Kongresszus tagjai a nemzeti parlamentekből kerültek volna ki, a parlamenti képviselők kétharmados támogatásával. Az elnök lett volna a hadsereg főparancsnoka, aki kijelöli a szövetségi kancellárt, azaz a kormányfőt, és a kormány tagjait. A külügyet, a pénzügyet, a közlekedésügyet és a hadügyet közös miniszter irányította volna, és egy szövetségi igazságügyi miniszter gondoskodott volna a jogharmonizációról. A közép-európai politika porondján Hodža három erőt különített el, amelyek együttműködésétől a demokrácia működése függ: az agrárpártok, a szocialisták és a katolikusok.

Hodža egyik érdekes javaslata a Szövetség hivatalos nyelvéről szólt. Míg egy birodalomban az uralkodó nemzet nyelvének kötelező tanulása az elnyomás része – egy szabad szövetségben egy külső világnyelv kötelező elsajátításával szemben nem lehetne kifogása senkinek, vélekedett. Konkrét javaslat nélkül egy olyan nyelvet szándékozott erre a célra kijelölni, amely egyik államalkotó nemzetnek sem az anyanyelve, de minden hivatalt viselő polgárnak kötelezően meg kellett volna tanulnia (177.). Fontos szerepet szánt annak is, amit ma civil társadalomnak nevezünk. Hangsúlyozta, hogy a Szövetség csak akkor lehet stabil, ha a társadalom minden szegletét mélyrehatóan és széleskörűen bevonja a döntéshozásba. Az államnak támogatnia kell a kulturális és tudományos egyesületek, gazdasági kamarák és szakszervezetek szövetségi szerveződését.  

Jászival nem csak a dunai patriotizmus politikai platformja kötötte össze – de egyben a liberális demokrácia melletti bátor kiállás és a következetes szembenállás mind a faji/nacionalista, mind a bolsevik tekintélyelvű mozgalmakkal. Ez egy újabb pont volt, ami Benestől eltávolította, aki ekkoriban már a szovjet szövetségben kereste a csehszlovák állam újjáalakulásának zálogát. Hodža a magát „liberális szocialistának” valló Jászihoz hasonlóan azt is belátta, hogy a teljes szabadpiaci kapitalizmuson alapuló gazdasági rendszert meg kell reformálni, és nagyobb állami beavatkozásra van szükség. A merev állami tervgazdálkodással szemben azonban a magántulajdonon alapuló, államilag szabályozott gazdaságot képzelt el. Ezt a társadalmi reformot a náci és bolsevik emberkísérletekkel szembeni alternatíva alapjának tartotta (Federation in..., 124.).

Hodža a magyar népi írókkal rokon elképzelése szerint Közép-Európában, ahol a lakosság 64,5%-a mezőgazdaságból élt, a hiányzó erős városi polgárság helyett a demokrácia tömegbázisa csakis egy földhöz juttatott parasztság lehet (196). Cáfolja azokat a nézeteket, amelyek szerint a polgárosodás és a demokratizálódás kizárólag a városi népességből indulhat ki. Rámutat, hogy a huszita mozgalom tömegbázisát is a parasztság képviselte. Sorokin és Zimermann könyvére (Principles of Rural-Urban Sociology, 1929) hivatkozva állítja, hogy a falusi népesség szerepét krónikusan alábecsülték a modern szabadságmozgalmakban és a polgárosodásban. Hodža szerint a polgárosodó parasztság adhatja a közép-európai társadalmak új középosztályának alapját, amelyre aztán szilárd demokráciákat lehet építeni.  

Hodža politikai öröksége ma

Vajon hogyan értékelhetjük Hodža közép-európai egységtervét mint politikai örökséget napjainkban? Bizonyos szempontból eljárt fölötte az idő, más szempontból viszont ma is vállalható és inspiráló. A második világháborút követően ismét a nagyhatalmak paktuma határozta meg a térség sorsát, ami évtizedekre orosz uralom alá került. Benes reálisabban látta ezt, mint Hodža – és a háború után Benes kollektív bűnösségen alapuló rideg, könyörtelen nacionalizmusa érvényesült a kitelepítésekben, és nem Hodža és Masaryk humanista elvei. 1989 után a demokrácia magával hozta a nacionalista-soviniszta ellenségeskedések kiéleződését is, ami a délszláv háborúban érte el tragikus mélypontját. A térség azóta az egységesülés helyett tovább fragmentálódott. Felbomlott Csehszlovákia és Jugoszlávia, a szeparatizmus erősebbnek bizonyult a föderalizmusnál. A "csehszlovákizmus" eszméje nem bizonyult hosszú távon életképesnek. Ahol a föderalizmus megvalósult, például Bosznia-Hercegovinában, ott egy nagyhatalmak által tető alá hozott és külső erővel mesterségesen fenntartott erőegyensúly eredményeként tudott létrejönni. A bosnyák föderáció paródiája csupán annak a Keleti Svájcnak, amit Jászi elképzelt.

Milan Nic összehasonlító tanulmányban vetette össze Hodža munkáját Bibó Istvánnak a kelet-európai nemzetek nyomorúságáról írott esszéjével (Milan Hodža és Bibó István: Két elképzelés a II. világháború utáni Közép-Európáról, Pro Minoritate, 1997 tavaszi különszám). Joggal jut arra a következtetésre, hogy a sok szempontból rokonítható gondolkodók közül Bibó volt a realistább. Hiszen Bibó belátta, hogy "a föderáció olyan, mint a házasság. Nem szabad elintézetlen problémákkal belekezdeni, mert lényege abban rejlik, új perspektívával problémák tömegeit ..., nem pedig abban, hogy bármilyen megoldatlan kérdést megtakarítsunk vele." Hodža föderációs elképzeléseinek leggyengébb eleme éppen az, hogy úgy kezdett volna bele egy föderációs projektbe, hogy közben érintetlenül hagyta volna a kis nemzetek közötti politikai ellentéteket, történelmi traumákat és határvitákat. Könyvében az egyik legnagyobb hiány éppen az, hogy egyáltalán nem reflektál például az első világháború utáni békeszerződések igazságtalanságaira, illetve a kisebbségek sérelmeire az utódállamokban.

Az EU-hoz való csatlakozással a dunai államok egyesülésének álma bizonyos szempontból közelebb került a megvalósításhoz, mint a történelemben valaha. Számos olyan törekvés, amit Hodža terve tartalmazott, mint például a vámunió vagy a közös intézmények, a jogharmonizáció és közös infrastruktúra, az EU keretében realitássá vált. Ezt Hodža és Jászi is bizonyára nagy megelégedéssel vennék tudomásul. Mint ahogy a visegrádi államok közötti nagyobb együttműködést, ami felváltotta a két világháború közötti kisantantot. Másfelől ugyanakkor nem sikerült meghaladni az önző, szűklátókörű nacionalizmust és sovinizmust, ami Hodža egységtörekvéseinek egyik fő célja volt.

Az EU nem tette teljesen zárójelbe a dunai államok együttműködésének tervét. Hodža joggal mutatott rá a könyvében (180.), hogy amíg regionális szinten az egyes nemzetek nem tudnak jól együttműködni, addig nagyobb területi szinten megvalósított egységtörekvések kudarcra vannak ítélve. Európa nyugati és keleti része közötti kiegyensúlyozatlanság és egyenlőtlenség ma is érezteti hatását, és ezt a nagyhatalmak ma is igyekeznek kihasználni a kis országok vetélkedésre kényszerítésével. Hodža alulról fölfelé szerveződő, erős intézményekkel rendelkező demokráciát, államilag korlátozott piacgazdaságot képzelt el. A jóléti állam azonban az elmúlt évtizedekben sorozatos vereségeket szenvedett a piaci fundamentalizmus erőivel szemben. Az EU intézményrendszere gyenge, a nagyvállalati érdekek sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak a politikára, mint azt Hodža ildomosnak találná. Bár a közép-európai térség azóta óriási változásokon ment át a városiasodás és iparosodás terén, a rurális és urbánus régiók közötti ellentétek ma is kiélezettek. Hodža bizonyára az européer és progresszív erők nagy mulasztásának tartaná, hogy az elmúlt évtizedekben nem voltak képesek a falvak lakosságából szilárd bázist teremteni a demokrácia számára.

Ajánlott olvasmányok Hodžáról:
Szarka László, Egy szlovák agrárius és közép-európai politikai gondolkodó. 2018.
Borsody István, Milán Hodza, a közép-európai politikus - Egy felvidéki magyar emlékei 1., Új Látóhatár, 1978, 3.
Vesztróczy Zsolt, Egy gondolat Közép-Európáról (Milan Hodža. Szövetség Közép-Európában: gondolatok és visszaemlékezések. - Pozsony: Kalligram Kiadó, 204. - p. 315)
Milan Nic, Milan Hodža és Bibó István: Két elképzelés a II. világháború utáni Közép-Európáról, Pro Minoritate, 1997 tavaszi különszám.
Bödők Gergely, Milan Hodža és a magyar–szlovák viszony : Magyarságkép szlovák tükörben. Limes, 2012 / 1.

Szólj hozzá